Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Konferencia Veszprémben, 1997. október 16-17-én (Veszprém, 2002)

Egy majdnem elfelejtett konferencia majdnem megkésett kötetét tartja kezében az olvasó. A konferenciarendezés hazai, „ bevett " gyakorlatának megfelelően ötéves csúszással jelenik meg e társadalomtörténeti tanulmányokat tartalmazó munka. Pierre Nora gondolatait profanizálhatnánk, aki szerint mivel az élő emlékezet „elveszett", múltunk örökségét is hűvös tekintettel szemléljük. E hűvös tekintet pedig gyötör minket (mármint a szerkesztőt és a kiadót), hisz adósak vagyunk. E tanulmánykötet, mely olyan témákat érint, mint a társadalmi struktúrák, a mobilitás, a polgárosodás vagy a polgári átalakulás a dualizmus kori Magyarországon, természetesen lehet a Nora által említett kötelességemlékezet egyik terméke. Am emeljünk ki egy témát, például a dualizmus kori varosok strukturális átalakulásának problémáját, mellyel a kötet olvasóit talán a szövegek „ bebíróivá " is tehetjük. Magyarán, tegyük otthonossá azt a helyet, amelyet nem ismerünk. Az épületek és a tér megváltozása, megváltoztatása megmutatja, hogy mit gondolunk a múltról, vagy -jobban mondva - hogy használjuk fel a múltat. Az épületek így lesznek az örökség legszembetűnőbb jelei. Ezek egy részét hivatalosan vagy a hely szellemétől űzetve - esetleg a település potentátjainak kezdeményezésére - emlékhellyé, műemlékké nyilváníthatják. Az épített örökség és a megépülő újak a régi és a modern kibékíthetetlennek tűnő ellentétét jelentik. A fejlődés imperatívuszának és a múlt költészetének ölelkezése, harca zajlik bennük, bennünk. Feltehetjük a kérdést: Ha van valahol egy még viszonylag organikus, történelmi negyed, és elkezd „fejlődni", hol van az a fejlettségi szint, ahol a hely szelleme elszökik, és a korábban a múlt levegőjét árasztó környezet vitrinbe rakottporcelánbabaként kezd viselkedni? Általában ragaszkodunk a múltidéző dolgainkhoz, de él bennünk a fejlődés eszméje is. És ami kint van, ugyanaz, mint ami bent. Városaink a műemlékek és a (poszt)modernizáció együttélésének, vitájának szinterei lettek. Eltűntek a dunántúli kisvárosok földszintes negyedei, lerombolták a régi foglalkozások emlékét őrző utcákat, és helyettük óriásméretű lakótelepeket húztak fel. De a történelmi belvárosok is átalakultak. Steril sétálóutcákat 9