Struktúra és városkép. A polgári társadalom a Dunántúlon a dualizmus korában. Konferencia Veszprémben, 1997. október 16-17-én (Veszprém, 2002)

alakítottak ki. Az őslakosok elköltöztek, helyüket a bebírók és a turisták vették át. Lerombolták a múltat, a genius loci elillant. E szellemtelenített helyre aztán egyszintes, múltat hazudó házakat építettek, vagy - megőrizve a régi lakóépületeket - skanzeneket preparáltak. Tény, hogy a bennszülöttek egyre kisebb létszámmal ugyan, de még jelen vannak. Itt élnek közöttünk, mint kihalásra ítélt antimodern bölények, akik nem törekednek arra, hogy házuk a múltat idézze (hisz gyakran azt sem tudják, mi az hogy „múlt", jobban mondva, mi az, amire azt mondjuk, hogy múlt), és akik a hagyományalkotás folyamatával, a múlt „értékelésével" esetleg nincsenek is tisztában. Ők azok, akik hírét sem hallották a genius locinak. Ezzel ellentétben a bebírók - vagyis a múlt meghódítói korunk sámánjaihoz, a történészekhez fordulhatnak. Ezek azok, akik, ha nincs, hát előbányásszák a múltat, megidézik a hely szellemét, révülnek, s ím: az emlékező közösség hirtelen felbukkan a sötétségből. Dokumentálnak, archiválnak, majd értekeznek az örökségnek tartott témákról, jelenségekről, érdekes vagy példaértékű életutakról. A múzeum és a levéltár - ahogy Nora fogalmazott „modern purgatóriumunk". Archívumokat, gyűjteményeket, „ történelmi emlékhelyeket" teremtünk e kényszer hatására, vagy lelkesen (aztán az évek során egyre kevesebb lendülettel) tanulmányköteteketszerkesztünk, hogy idézzük, megidézzük a múltat. A szerkesztők „purgatóriuma " akkor kezdődik, amikor a kötet elhagyja a nyomdát. Előbújnak a sajtóhibák démonai, formai és tartalmi bakik nyomasztják a kötetkészítő lelkét, a kritikusok a szerkesztő homlokáról lecsipegetik az odagondolt babérokat, és rémálommá változnak a korrektúrázás korábbi örömei. A gyötrő érzés jeleivel ajánlom tehát e könyvet. Veszprém, 2002. április 23. Tóth G. Péter 10