A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)

Juhász Katalin–G. Szabó Zoltán: Forráskutak, mosóházak a történeti Zala megye tapolcai járásában

ezeken keresztül ugráltak be a vízbe, de természetesen ezt csak akkor tehették, ha éppen nem mosott senki. A mosóba néhány lépcsőfokon lelépve lehetett lejutni, amelyben a víz felett 5-6 palló volt a mederbe levert cölöpökre erősítve. A pallókon „kugli fák" voltak elhelyezve, ezen „lapickálták" a mosó asszonyok a ruhát. A vágóhíd eredetileg deszkapadlós, fazsindelyes épületét az 1920-as években átépítették, modernizálták. Padlás nélküli, kötőgerendákkal merevített fedélszékét a mosóhoz képest mintegy 80 cm-rel megemelték, a zsindelyt mindkét épületrész fölött cementcserépre cserélték, a fapadozatot betonpadozatra váltották. A vágóhíd épületrésze mintegy 11x7 m-es volt és két különbejáratú, ablaktalan helyiségből állt. Az épület északi részén helyezték el a keskeny koplaltatót, s a mosó és a koplaltató közötti helyiségben végezték a vágásokat. Ide a hosszanti (nyugati) fal közepén levő kétszárnyú zárható deszkaajtón lehetett bejutni. A bejárati fal két sarkánál egy-egy 60x100 cm-es beton asztallapot helyeztek el, amelyek a levágott állatok bontására szolgáltak. Az északnyugati sarkon egy betongyűrűs kút állt, innen vették a hentesek a szükséges vizet. A betonpadlón középen egy kis nyílást alakítottak ki, ezen keresztül az állatok vérét közvetlenül a boltozott csatornába folyathatták, amelyben a forrás vize is folyt a vágóhíd alatt. Az ajtó mellett betoncsúszda vezetett a körülbelül 2,5x2,5 m-es, kőből épített fedett hulladéktárolóhoz, amelybe az eldobandó részeket, ürüléket öntötték. Ennek tartalmát a húsvizsgáló folyamatos ellenőrzése mellett trágyaként hasznosították. Az épület északi oldala mellett, valamint északnyugati sarka mellett két másik 1,5x2 m-es kőbélletű hulladékgödröt is elhelyeztek, s ezekbe kerültek a gennyes, fertőzött részek, amelyeket azután mésszel öntöttek le. Az épület északnyugati sarkának közelében egy betonkávás forráskút is volt amely mellett természetesen itatóvályút is elhelyeztek. A vágóhídon általában szombatonként vágtak, amikor a mosót nem használták. A faluban a két világháború között öt hentes, közöttük egy sakter működött. Az 1899-es születésű Bárány Józsefné Zámbó Szidónia elmondása szerint általában a hét derekán - kedden, szerdán - mostak a legtöbben. A ruhát „terébe", azaz fejtekercs segítségével a fejükön egyensúlyozott lavórban szállították az elég messze eső mosóhoz. Minden héten elmentek egyszer, nagymosás pedig kéthetente, havonta egyszer volt. Még télen is a mosóban öblögettek, s ilyenkor a nagy hidegben a nedves ruha gyakran megfagyott. A vágóhíddal egybeépült mosót a negyvenes évek közepéig, a vágóhidat 1949-ig használták. A nyirádi mosókút a falu északkeleti határán, a Szőc felé vezető út mellett található. Mivel műemlékké nyilvánítása elmaradt, a helyi önkormányzat saját erejéből és a megfelelő szakmai útmutatásokat nélkülözve újította fel a forráskutat és a hozzá tartozó mosóházat 1985-ben (18. kép). A forrás a Déli-Bakony északnyugati lejtőjének hegylábi részén fakad. A forrásra épített építmény észak-déli tájolással épült, a Szőc felől bevezető úttal párhuzamosan. Az eredetileg mintegy 9 m hoszszú, 3 m széles, 3 m belmagasságú, dongaboltozatos mosó boltíves átjáróval csatlakozik a szintén dongaboltozatos, 3x3 m alapterületű építménnyel fedett forráshoz (19. kép). A mosó tetejét teljes egészében vastag talajréteggel fedték be, amelyet már használata idején is benőtt a fű. A mosó keleti oldalának közepén helyezték el a boltíves bejáratot, amelynek két oldalán két-két fiókdongás ablaknyílást 387