A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)

S. Lackovits Emőke: Református parókiák építése és típusai a Balaton-felvidéken a 18. századtól 1900-ig

két szobával az utca felé, amelyek után a konyha, végül egy hátsó, majd egy irodaként funkcionáló szoba következett. Az épület udvari homlokzata előtt tornác húzódott. Szentantalfán 1871-ben kőfalú, cseréptetős parókiát építettek, amelyet 1942-ben átalakítottak. Szentkirályszabadján 1899-1900 között épült a kőfalú, bolthajtásos tornáccal ellátott lelkészlakás, amelyet 1910-ben átalakítottak: előszobát, három szobát, s a tornácból zárt folyosót hoztak létre. Várpalotán az 1800-as évek végén épült a kőfalú, tornácos parókia, amelyet a II. világháború után helyreállítottak, 1946-1953-ig. Ekkor azonban a helyi vezetők lebontatták a gyülekezettel. Pécselyen 1893-ban a 60 esztendeje készült épületet korszerűsítették, amely átalakítással járt együtt. Balatonhenyén 1855-ben új parókiát építettek kőből, téglából zsindelytetővel. Utóbbi azonban csak 1880 után került rá, kiváltva az 1880. évi tűzvészben megsemmisült nádhéjazatot. Ezen építkezés anyagszükségletét s költségeit is részletesen feljegyezték az eklézsia protokollumába. Ez az épület három egymásból nyíló szobából állt, ezt követte a konyha, majd a kamra. Az egészet alápincézték. Az épülettel egy sorban, de külön tető alatt állt az istálló, fészer és kamra, zsúppal fedve. Ez a gazdasági épületegyüttes 1878-ban létesült, mivel az előző tűz martaléka lett. A fészerben helyezkedett el egy kőhidas, két disznóól és egy tyúkól. A parókia előkertes volt, itt állott a méhes. Utóbbi helyett 1866-ban újat építettek. 1869-ben pedig a lelkészlak végében vulkáni tufából, ún. hopogakőből bolthajtásos kamrát emeltek, amelyet istállónak használtak, s amely 1872-ben összeomlott. E helyett építették azután a fészert. Az egész telket kőkerítéssel vették körül. Az épület egyetlen, udvarra néző szobáját 1887-ben az akkori lelkipásztor saját költségén lepadlóztatta. Ez a parókiaépület kiemelkedett a korabeli falusi házak közül, amelyekről Raksányi Károly református lelkész azt jegyezte fel, hogy többségük kéménytelen, füstöskonyhás épület volt, zsúptetővel, kalodákkal leszorított oromzattal. A telken kerítést alig láthattak. Ahol volt, tüskéből készítették. Kaput is ritkán állítottak. Nagyságra, kivitelezésre egy-egy kisnemes lakóháza közelítette csak meg a lelkészlakot.

19 Sajnálatos tény, hogy az 1980-as években mind a pécselyi, mind a balatonhenyei parókiaépületet eladta az egyházközség. A 40 egyházközségből 1900-1940 között tizenhétben felújították vagy átalakították a parókiaépületet, míg tízben ebben az időben építették fel. Alsóörsön 1902-ben Tihanyban 1930-ban kőből, cseréppel fedve, Balatonalmádiban 1932ben téglából, Felsőörsön 1914-ben kőből, palával fedve, Kiskovácsiban 1948-ban téglából, Gyulafirátóton 1907-ben kőből zsindelytetővel, Pétfürdőn 1938-ban téglából, Vörösberényben 1900-ban kőből, míg Zánkán 1915-ben eladták a parókiát, s lelkészlakás céljára a kocsma épületét vásárolták meg, amelyet átalakítottak. Ezek az épületek már igazi polgárházak, 3-4 szobával, az utcára néző 5-6 ablakkal, a telken többnyire az utca vonalára merőlegesen állva, vagy L alakban helyezkedve el. Többségükben belső átalakításokat végeztek, komfortossá téve őket pl. fürdőszoba, WC kialakítása stb. 19. Vö. LUKÁCS László 1984. 699-725. 239