A Balaton-felvidék népi építészete. A Balatonfüreden, 1997. május 21-23-án megrendezett konferencia anyaga (Szentendre-Veszprém, 1997)

S. Lackovits Emőke: Református parókiák építése és típusai a Balaton-felvidéken a 18. századtól 1900-ig

A 18. és 19. századi parókiaépületek tiszta soros vagy soros udvarokon álltak, fésűs beépítéssel. Többségük elokertes volt, de az utcavonalas is előfordult közöttük, amint ez még a gyérszámú adatokból is kitűnik. A 19. században emelt parókiaépületeket már két típusba sorolhatjuk. Az 1850 előtt építettek többségükben szerény nagyságú és kivitelű lakóházak, amelyeknek egy részét újjal váltották ki, vagy jelentős átalakításokat, bővítéseket végeztek rajtuk. 1850 után többségbe kerültek a korszerű, tágas, megfelelő komforttal ellátott épületek. Ki kell mondanunk azt is, hogy a parókiák gyenge, romladozó állapota nem kizárólag csak az üldöztetés eredménye volt már a 18. században sem. A 19. században pedig ezt az állapotot már nem lehet ennek számlájára írni. Tagadhatatlan, hogy vidékenként eltérő mértékben, de nagyban hozzájárult ehhez a gyászévtizedek kora, azonban mellette, s különösen az 1790. utáni időszakban, jelentős szerepet játszott az a tény, hogy az egyház fenntartói a gyülekezetek voltak. Maguk választották lelkipásztoraikat, akiket kiszolgáltatott és megalázó helyzetbe hoztak a 19. században is alkalmazott papmarasztás szokásával. Ebbe a kiszolgáltatottságba a parókia állapota is mindenkor beletartozott, hisz annak fenntartói, gondozói ugyancsak a gyülekezetek voltak, a templom rendben tartására, felújítására, javítására szívesebben áldoztak, mint a lelkészlakra. Több jegyzőkönyv is arról tanúskodik, hogy esztendőkig elhúzódott a lelkészlakás felújítására vagy újjáépítésére hozandó presbiteri határozat megszületése. Erre vonatkozóan még századunkban is azt mondotta Ravasz László püspök, hogy „a lelkészválasztás után kell rendbe tenni a parókiát, mert az első nagy szerelemben még hajlandóak áldozni erre is az atyafiak, azután elmúlik a hevület, s marad a romladozó épület".

20 Amikor ezeket a Balaton-felvidéki református parókiákat el akarjuk helyezni a falusi építészet rendszerébe, korszakonként két csoportjukat különíthetjük el. Az egyik típus - néhány 2 osztatút leszámítva - 3 osztatú, két szobából és közöttük konyhából álló, ill. 4 osztatú, két szobából, konyhából és kamrából álló tornácos épület volt, amelyet ritka kivételtől eltekintve a szabadkéményes füstelvezetés jellemzett. A másik típus az ötosztatú, 3 szobából, konyhából, kamrából álló, tornácos lakóház volt, ugyancsak szabadkéményes füstelvezetéssel. Ezek jellemezték a 19. századi épületeket. A 20. században építettek ugyancsak öt- vagy hatosztatúak voltak, de többségük zárt kéménnyel rendelkezett, s tornácot már nem emeltek mindenikhez, viszont megjelent az előszoba. Típusterv született a parókiaépítészetben, a harmadik korszakban építettek többnyire azonos beosztásúak, s külső megjelenésük is kevés eltérést mutat. Az első típus a térség korabeli parasztházaival megegyező, de ezekkel mutat rokonságot a második típus java része is. Ezek jellemzői megegyeznek mindazokkal, amelyeket H. CSUKÁS Györgyi a Bakony és Balaton-felvidék népi építészetéről megállapított. Általánosan kő építőanyagot használtak, a boltozatokat viszont téglából rakták. Alkalmazták a sövényfalat is a korai épületeknél, a térség keleti ré20. Erre a gondolatra Németh Gyula balatonkenesei református lelkész hívta fel figyelmemet, amit ezúton is köszönök. 240