László Péter (szerk.): Csikász Imre (1884–1914) (Veszprém, 1984)

fokozza. Miind az „Ifjúság", mind a „Fiatal leány" alakjám ugyanaz a kicsit tétova mozdulat, a mozgás két egymást követő pillanata közti állapot érezhető. Ez teszi megkapóvá a szobrot, s ez kelti fel bennünk a mozgás illúzióját. A behunyt szemű fiatal férfi révülten önfeledt, szinte álomszerű tartása, lendülete az egyensúlynak olyan kiélezett végső pontja, amelyen egy hajszálnyit túlhaladva már bizonytalanná tenné az alkotást. Az életben kezdő lépéseit tevő leány, mint Pygmalion életre kelő szobra. A merevségbői lassan születő mozgás, a születő élet csírája. Érezzük szinte, ahogy az erekben keringeni kezd a vér, az izmokba élet költözik, a tagok merevsége oldódik, s az életöröm kiül az arcra. Az életöröm ugyanaz a sugázásra, a mozdulatnak ugyanaz a határfázisa ragad meg bennüket mind a két alaknál. A mozgás e pillanatai — abszurdan kiilézett pillanatai — mint szobrászatilag is izgalmas feladat foglalkoztatta Csikászt. A szobrászat kifejező erejének varázslata, az élettelen anyagban az élet visszaadásának lehetősége, a művész hatalma az anyagon. Izgalmas kérdések. Ugyanezt a problémát az ellen-