Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)

élhessenek Isten dicséretére emberséges emberek szolgálatjára, kívánom Amen." A vándorlás bizonyos nagyobb szaktudást igénylő szakmákban valóban elengedhetetlen volt és jelentősége óriási. A legények így jutottak a legszélesebbkörű szakmai ismeretek és fogások birtokába, a kézműipar színvonala így emelkedett és - főképp a külföldi vándorutak segítségével - így tudott felzárkózni egy-egy mesterség a nyugat-európai nívóra. Ez természetesen elsősorban az iparművészet irányába mutató szakmáknál volt igen lényeges (ötvösök, asztalosok stb.). A Veszprém megyei céheknél, amelyek elsősorban csak az egyszerű közszükségleti cikkek előállítására szorítkoztak, a XIX. században a vándorlások jelentősége jóval csekélyebb, inkább csak a szomszédos megyékre korlátozódik, de pl. Francsics hétéves vándorútján 1820 és 1827 között valamivel messzebbre is eljut: megjárja Szombathelyt, Cellt, Győrt, Pozsonyt, Pestet, Érsekújvárt, Nyitrát és Sümeget is. Szigorúan tilos volt a vándorlást pénzzel megváltani. A vándoréveket még szívesen meg is toldották a céhek, mivel a mesterek mindent elkövettek annak érdekében, hogy a legények minél később váljanak mesterré és így a céhen belül az ún. zárt számot minél tovább tarthassák. Ezért találkozunk, különösen az olyan céheknél, ahol nagyobb létszámú legény dolgozik, a legénytársaságokon belül az ún. feleséges legények külön szervezetével. Ez azt jelentette - mint pl. a veszprémi csapócéhnél -, hogy a legények vándoréveik befejezése után is legénysorban maradtak, megnősültek és mint feleséges legények, sokszor évtizedeken keresztül - talán valamivel magasabb bér mellett, mint a többi legény kénytelenek voltak a mesteri státus elnyerésére várakozni. Francsics Károly visszaemlékezéseiben a hosszú veszprémi segédévek utáni mesterré válását is szemléletesen tárja elénk. 1853-ból való naplófeljegyzéseiben így ír erről: „Végre ütött az óra, a 25 évekig várt eldöntő óra! . . . Felhivata öreg principálisom magához szobájába, s . . . mondá: „Tehát Francsics, én a borbélyságot minden hozzá tartozandókkal együtt, ami tudniillik a műhelyben bútor van, magának átadom ingyért, megmaradhat egyszersmind műhelye boltomban a következő Szent Mihály napig - azzal a megjegyzéssel mindazonáltal, hogy évi Contentiosaimtól járandó negyedévi jövedelmet, mely kétszáz váltó forintot tesz ki, meg kell magának fizetni . . . Némán meghajtottam magamat az öreg úrnak, felelni nem tudtam semmit . . ." „Másnap kiadá öreg urunk bizonyítványomat, melyen midőn megpillantám a 25 évi feljegyzést, kissé megborsódzott hátom, egyszersmind mosolyogva kérdém magamtól - láttál-e életedben valaha ilyen hosszú sor évekkel ékesített bizonyítványt? Néhány nap múlva kikaptam a várostól polgári bizonyítványomat, később Halas úrtól (Halas volt Francsics principálisa) szerződési oklevelemet, melyben ő nékem a borbély mesterséget végkép átadja . . ." „Mindjárt lejár az idő, még csak következő vasárnapig eszem Halas kenyerét, azt a keserű szolga kenyeret, melyet oly sok éveken át fogyasztata velem sorsom." — Néhány hónapra rá került sor a céhbe való felvételre, amely, mint 3 5 a naplóból kitűnik, összesen két okleveles sebészből