Nagybákay Péter: Céhek, Céhemlékek Veszprém megyében (Veszprém, 1971)
A vándorkönyveket a helyi hatóság állította ki magyar és német nyelven. Első oldalain a legény részletes személyi adatai szerepeltek: neve, születési helye és ideje, mestersége, családi állapota és személyleírása, majd a kiállító hatóság neve és pecsétje, utána nyomtatásban a vándorkönyv vezetésének szabályai. Végül számozott, üres oldalak következtek, amelyeken az egyes munkaadó mesterek írásban - aláírásukkal és pecsétjükkel ellátva sorban igazolták, hogy a legény náluk mikor mennyi időt töltött el munkában. A bejegyzéseket sokszor a céh eszközölte, később pedig már inkább a helyi hatóságok. Némelyik könyvben a vándorlási engedély „irányát és idejét" is feltüntették. A vándorkönyvek voltak a mai útlevelek és munkakönyvek egyenes ősei. Ha meggyőződtek becsületes mesterlegény voltáról, a vándorlegényt szíves Isten-hozottal fogadták és itallal kínálták. Az Isten hozott németül Willkomm. Ebből származik a magyar billikom elnevezés, mert a legénytársaság szertartásos ivóedényét is Willkcmmnak hívták németül, amely mindig a társaság asztalán állott. Ez a billikom a dunántúli céhek kistársaságainál a már említett zöldmázas, feliratos, nagy boroskorsó volt. A kistársaság gyűléseinek rendjéről, amelyet rendszerint hat hetenként tartottak, egy felsőgörzsönyi takácsmintakönyvben fennmaradt XVIII. századi rendtartás tájékoztat bennünket, ami a feltehetően jóval korábbi ősi szokásokat őrizte meg számunkra, Pápáról. A dékány által tartott bevezető négy „intésből" és öt „köszöntésből" állott. Az első intés a hat hetenkénti céhnapról intézkedik és többek között ezeket mondja: „minden mesterlegény jóbarátom, az maga tulajdon helyére leüljön. Sövegét levegye, felső és alsó palástját magához kapcsolja, Hogyha pedig valamely mesterlegény jóbarátomnál óllyatén ártolmas fegyver volna, tudniillik vasból, avagy atzélból csinált, legyen hosszú, avagy rövid, széles avagy keskeny, hegyes avagy tompa, egyszóval akármi néven nevezendő volna, amellyet az én rebegő nyelvemmel elégségesen vagy jobban ki nem magyarázhatok, ne terheltessék egy kevéssé magától eltávoztatni, míglen a mi Igazságunk és Artikullusunk (a legénytársaság szabályai) előttünk lészen." A második intés a tagdíjak befizetésére szólít fel, a harmadik pedig a sérelmek és ügyes-bajos dolgok előadására. A negyedik intés többek között így szól: „Tiltom kegyelmeteket asztalütéstől, bordöntéstől karika, kugli, kártyajádzástól, Isten ellen való káromkodástól, lélckmondástól, szóbéli asszonnyal való társalkodástól, utcán való ólálkodástól." Az öt köszöntés közül az első hálaadás az Istennek, a második a lelki tanítókért, a harmadik az öreg céhért, a negyedik az atyamester jó egészségéért hangzott el. Az ötödik ,,az szegény bujdosó s vándolló Legényekért, kiknek köpönyegek sátorok, Tarisznyájok kéntses ládájok, sövegök tollas vánkosok, palástjok véllek való hálótársok. Az Úristen hordozza úton, vízen, szárazon, harmincadon, vámon és amelj királyi kulcsos, avagy szabad mezővárosokban az Úristen bévezérli, adjon Isten nékik jó Atyamestert, jó Atyamester után jó Dékánt, jó Dékány után jó műhelyt, jó műhelyben jó hasznot, hogy két kezek munkájuk által szegényeket, özvegyeket és árvákat táplálhassanak, maguk is