Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

rék emberek az idegennek vendégszeretetüket kimutatni: az abban az állandó készségben áll, hogy megelőzve az idegennek saját alkalmazkodását, apró figyelmességben részesítsék és abban a példátlan nyíltságban, amellyel az idegennek megadnak minden tőlük telhető felvilágosítást és segítséget. Megítélésem szerint a pécsi társadalom nagyon zárkózott. Az előkelőbbje főleg esténkint szokott kisebb társaságban együtt lenni. A többiek társadalmi élete néhány esti látogatásra, itt-ott egy csésze teára szorítkozik, de a mi vidéki városaink kedélyes baráti légköre hiányzik. A valamelyes méretű német városokban annyira kedvelt parki és egyéb üdítő séták szokásával itt is próbálkoztak, de a kísérlet szinte eredménytelen maradt. Másnap este csakugyan magam is tanúja voltam ilyesminek. Egy kert és mesterséges melegvizű fürdő megnyitásáról volt szó. Rosszul rendezték és alig volt érdeklődés. A fürdőt nem tudnám különbnek nézni, egy tekepályás angol falusi sörcsarnoknál. A püspöki könyvtár a lakosság részére mindig nyitva áll, de alig látogatják. Másnap reggel hat óra körül a templomok harangjai zúgtak, és a városból meg a környékről mindenünnen gyülekeztek az emberek. A nagytemplom alatt a gyepes lejtő érdekes képet mutatott. Sok vidéki pihenőhelyül nézte ki magának. Festői csoportokban letelepedtek, kiki elővette tarisznyájából az ennivalót és elkezdett reggelizni. Mások a templomban elvégezvén imádságaikat, nagy csapatokban körmenetté alakultak és elöl kereszttel vagy zászlóval hangos énekszóval elindultak. Ha hosszú útra indultak, akkor a férfiak vállukra akasztották élelmiszeres tarisznyájukat, míg a nők a terhet fejükön vitték. Ezekben a jámbor búcsújárásokban korántsem csak a felnőttek vesznek részt, hanem gyermekek is mennek velük. A társaság semmit sem lát abban, hogy akár két hétre is elmegy hazulról. A délután folyamán egy nagyon érdekes körmenetet láttam bejönni a városba. Mintegy negyven fiatal leányból állott, akik megjöttek a kegyhelyről. Mindegyikük edényben szenteltvizet hozott. Valamennyien jókedvűek voltak és csinosan öltözve. Az egészen antik mintájú fekete agyagedény a kezükben szerfölött emelte a menet különös szépségét és jellegét. Nyolc óra körül iskolásfiúkból, papságból és polgárokból álló nagyon népes körmenet gyülekezett és vonult a székesegyház felé. Az ország ezen részében lakó különféle népek keveréke volt ez és nem ütközött semmi nehézségbe megkülönböztetni őket. A magyarok a polgári elem is - gazdag díszítésű kék huszárruhát viseltek, vállukon mentével, rövidszárú csizmájuk köröskörül ezüsttel volt kiverve. A németek többnyire köpenyegükbe burkolóztak. A horvátok nem jelentek meg olyan élénk színű ruhában, mint a magyarok. Hajuk vastag varkocsban hátra lógott. Asszonyaik hajadon fővel jöttek, hajukat hátra simították és piros szalagban végződő hosszú fonatban hátukon lelógatták. A hoszszúujjú derék zöld vagy sárga, szoknyájuk más-más színű, harisnyájuk kék-piros betéttel, cipőjük papucsszerű magas sarokkal. Néhány idősebb nő piros főkötőt vagy sapkát tett a fejére.