Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

es amikor egy tölgyfairtáson mentünk keresztül, a táj szépségéből semmi sem hiányzott. A szemhatárt sehol sem zárták le magas hegyek, mégis eléggé változatos volt ahhoz, hogy a tájkép teljes legyen. Kaproncáról Csurgóra akartam menni. Ez az út letérést jelentett a nagy országútról, azért a postamester nem talált lovakat. Kénytelen voltam egy paraszttal megszerződni. A távolságot illetőleg nem sikerült biztos tájékozódást szereznem. Az ember, akivel megállapodtam, azt mondta, hogy az utat három óra alatt megtehetem, így tehát nem törődve a rablókról és banditákról hallott történetekkel, elhatároztam, hogy indulunk, pedig a délután is már jól elmúlt. Csakhamar felfedeztem, hogy fuvarosom még soha sem járt ezen az úton. Tájékozatlansága nyilvánvaló volt, és én sem pótolni nem tudtam tudatlanságát, sem magamat vele megértetni. A vidék egészen sík volt és a folyó három mellékágán átmentünk olyan hidakon, amelyeket az őszi áradás pusztításai után ideiglenesen kijavítottak. Sok csónak is hevert a parton az átkelés megkönnyítésére, ha a vizek túlságosan magasak. Alig léptük át a folyót, amikor egy ember kinézett egy balról száz yardnyi távolságra álló kunyhó ablakán és odaszólt a kocsisnak. Az szót is fogadott, viszszafordult és közben azt magyarázta, hogy útlevelemet kérik. Tekintettel a magányos helyzetre és az egész intézmény semmitmondó külsejére, először kételkedtem a fellépés hatósági mivoltában. De amikor észrevettem a házra kitett katonai jelvényeket, alávetettem magamat a vizsgálatnak. Kezembe adták a katonai parancsnoknak legújabb igen szigorú rendeletét, amely szerint mindenkit meg kell vizsgálni, aki ezt a magyarországi határvonalat átlépi. De most új nehézség támadt: az őr nem tudta a latin szövegű útlevelet lefordítani. Végre elfogadott tolmácsnak. Lemásolta, amennyire tudta, az aláírásokat, a neveket, a számokat, azután elbocsátott. Az út egy főleg tengerivel beültetett terjedelmes síkságon vitt keresztül. Egy nagy községen mentünk át, amelyben sok cigánylakás volt és azután beértünk egy szép tölgyfaerdőbe. A nap már leáldozott, lovaink elfáradtak, a kocsis nem ismervén az utat, nem tudta, merre menjen. Közben pedig az egész délután folyamán gyülekező felhők már azon a ponton voltak, hogy dörgedelmes zivatart zúdítanak fejünkre. Mindez fokozatosan növekedett, és inasom elkezdte eszembe juttatni a hallott rablótörténeteket és meg-megriadt, valahányszor parasztokat látott felénk közeledni. Bizonyos, hogy volt olyan pillanat, amikor magamban igazat adtam neki, mert megtámadhatnak bennünket s azon esetben könnyű préda lehetnénk, hiszen pisztolyainkban a töltés már olyan régi, hogy minden valószínűség szerint nem sok hasznukat vehetnők. Szerencsére, ez a riadalom is elmúlt, csakúgy mint a többi. A három férfiú, aki izgalomba hozott bennünket, az út tengelyére fordult és figyelte kocsinkat. Jó éjtszakát kívántam nekik és nem búsultam, amikor láttam, hogy nem követnek minket. Olyan sötét lett és