Szerecz Imre (szerk.): Richard Bright utazásai a Dunántúlon 1815 (Veszprém Megyei Múzeumok Igazgatósága, 1970)

azt bizonyítják, hogy a vidéket a rómaiak ismerték és telepeik is voltak rajta. A víztől visszajövet benéztünk egy kis házba, a grófi révész lakásába. Itt ebédet csináltak, hogy alkalmam legyén a legtökéletesebben elkészített balatoni halnak, nevezetesen a balatoni fogasnak megízlelésére. Finom lakománkat a keszthelyi pincéből küldött borok tetőzték be. Délután megnéztük az erdészeti iskolát és a zeneiskolát. Tiszteletemre a grófi ösztöndíjasok nagy zenekara, melyben egy-két erdészhallgató is volt, néhány kitűnő darabot játszott. Azután Liebald tanárral meglátogattam azt a toborzó tisztet, akivel a gróf asztalánál találkoztam. Arra akartam megkérni, hogy kedvemért adassa elő embereivel a toborzó táncot; azonban szerencsétlenségemre a katonák már elmentek más városba. Igen sajnáltam, hogy elmulasztottam az alkalmat, hogy azt a nemzeti táncot a maga tökéletességében láthassam. A táncosok díszes ruhában vannak, hogy a fiatalság érdeklődését felkeltsék és rábírják őket arra, hogy katonának menjenek. A tánc lassú és kimért lépésekkel kezdődik, de amint halad, minden ütemmel élénkebbé válik. A táncolók tapsolnak, veregetik csizmájukat vagy összeütik bokájukat, amíg végre a parasztok maguk is tűzbe jönnek. (Csak parasztoktól láttam ezt a táncot.) De azt mondják, hogy a katonák a hatás kedvéért túloznak is, szinte őrjöngnek és abban nem hagyják, míg sarkantyújuk darabokra nem törik és ők a fáradtságtól össze nem roskadnak. Vacsoránál a gróf, akinek minden vágya az volt, hogy vendégszeretetében minél tovább részesítsen és állandóan érdekes dolgokkal foglalkoztasson, megkérdezte, mi a másnapi tervem. Amikor azt a kívánságomat nyilvánítottam, hogy meg szeretném nézni azt a gazdaságát, amelyben bivalycsordáját tartja, abban állapodtunk meg, hogy a prefektus befogatja négy lovát és a számvevő, aki mindent el tud magyarázni, elkísér Keresztúrra. Csakugyan másnap reggel hét órakor elindultunk és hamarosan ott voltunk a kompnál, amellyel át kellett kelnünk a tavon. Négy igen jó hajót találtunk itt, amelyek állandóan jönnek-mennek. Viteldíjat a révész csak parasztoktól és kereskedőktől szedhet. A rangbéli azaz nemes ember nem szólítható fel, hogy fizessen, még szekere és lova után sem; a katonai személyek természetesen nem fizetnek. Az átkelés majdnem egy óráig tartott. Az út másik felét egy olyan nyiladékban tettük meg, amelyet az állandóan járó komp vágott vagy helyesebben szólva tartott nyitva a nádasban. Valóságos csatorna volt. Több halászt láttunk, amint lélekvesztőjükkel utat törtek maguknak a nádon keresztül varsáik irányában. Vékony nádfalakból sajátságos útvesztőt tudnak készíteni, amelyben a kisebb hal eltéved és fáradság nélkül zsákmányul esik. Kúpalakú kosarakat is raknak ki, amilyenekkel a mi folyóinkban is találkozunk. Az igazi halászat télen zajlik le. A jégbe olyankor nagy háromszögalakban egymás után lyukat vágnak. A háromszög egyik sarkán lebocsátják a nagy húzó hálót, a lyukak révén végigviszik a háromszög alapján, majd a két végét a csúcsába húzzák és ezen módon gyakran nagy mennyiségű halat fognak. A halászati jog a föld tulajdonosáé, de némi díj