E. Takács Margit: Csikász Imre (1884–1914) Emlékkiállítás (Veszprém, 1964)

A magyar művészettörténet úgy tartja számon, mint egy derékbatört tehetséget, kinek munkássága torzó maradt, többre volt hivatott és többre volt képes, mint amit véghezvihetett rövid életében. Nevét egyre kevesebben ismerik. Barátai, kortársai is jórészt meghaltak már: Laczkó Dezső, a tudós piarista, a veszprémi múzeum első igazgatója, aki útját egyengette. Ribó Zoltán, a gyerekkori jóbarát, az első Csikász-életrajz írója. Nem élnek tanárai és kevés már a visszaemlékező pályatárs, hogy elfogultan, vagy szigorú kritikával dicsérjék, vagy bírálják A mi kötelességünk, a veszprémi Bakonyi Múzeumé, hogv halálának ötvenedik évfordulóján megemlékezzünk róla. Rövid pályájának tanulsága többrétű. Példázza egyszer a szegénysorsú tehetséget, akiben a művészi fejlődés közvetlen útját meg-megakasztja a mecénástól való függés bénító kényszere. A második Antaios mítoszát költi: mert kevés magyar művészt ismerünk, aki ilyen állhatatosan újította volna erejet szülővárosában, melyhez pedig csak szegényes gyerekkor, nehéz inasévek kötötték. Minden örömét Veszprémmel akarta megosztani, sikereivel itthon dicsekedni, műrei mindenikének legalább a gipsz példányát a városi múzeumban, jó helyen tudni. Hoszszabb-rövidebb külföldi utjai: München, Brüsszel és Róma érlelő időszakai között Veszprém mindig jelentős cezúra, s talán az itteni korcsolyapálya melegedője a legkedvesebb műterem . . . Munkácsy-leples koporsóját is csak búcsúztatni vitték a főváros Kerepesi úti temetőjébe, utolsó útja Veszprémbe vezetett. Jelen írásunk kísérője csupán az emlékkiállításnak, nem kívánja pótolni és helyettesíteni az eddig még hiányzó Csikász-monográfiát. — 5 —