Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

VI. Másnap reggel az öregúr is megtudja a dolgot. Dohog magában, ahogy az öregek szoktak. - Nem is tudom, hogy megyünk tovább! - panaszkodik a tanár úr. - Hiszen ilyen bolond, szeles, esős időben olyan könnyen megfázhatik az asszony. Ilyen állapotban. Talán rá is menne... Az asszonyka még másnap is siratja a harisnyáját. A fekete hajú nő, aki nadrágot hord, hozzálép, megveregeti a vállát és rossz németséggel azt mondja: - Ne sírjon... Tudja, ilyen szörnyű csőcselék lakik itt... A tanár úr az öreggel beszélget egész délelőtt. Kivándorlásról. Hova lehetne menni? Álomtájként rajzolódnak ki szavaikban a csodálatos, tengerentúli világok. Brazília, Argentína, Ausztrália, az USA. Városok neve szalad a szájukra. Építgetik áloméletüket. A tanár arról beszél, milyen lesz az új otthona. Hogy rendezi be a szalont, az ebédlőt, a hálót. Milyen képeket akaszt a falra. És mit eszik! Reggelire fehér kenyeret, dúsan megkenve vajjal. - Csettint a nyelvével, mintha már érezné az ízeket. - Maguk fiatalok! - szakad ki az öregemberből a sóhajtás. - Mi már csak itt maradunk... Fiatalok. Mit jelent ez? Illúziókat? Örömöt? Boldogságot? Koldulást, vándorlást, otthontalanságot?... Délben megint a várost járja. Örömhírrel jön haza. Valakitől meghallotta az egyik tábor címét. Oda kell menni! Nagyszerű lesz! - Angol ellátást adnak! Meg ruhát! Elrohan az állomásra és mikor visszajön, már készülődni kezdenek.