Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

át a lombok között, árnyékaikat lustán teregették le a fák és valami varázsos illata volt a levegőnek. Mentem valahová, vagy csak sétáltam? Nem emlékszem. Ám annak a nyári délutánnak, az egyetlennek a sok közül a hangulata oly élesen, változatlanul él bennem, mint darabnyi elcsent örökkévalóság. A várban hideg, sötét hajnalok jönnek felém csikorgó hóban, s rorátére igyekszem a piaristákhoz, ministrálni. A hideg sekrestyében, amíg Schuller vagy Rédl tanár urat várom, titokban belenyalok a miseborba. A Szentháromság-szobrot, ahogy először viszontláttam huszonöt év után, alaposan megrágta az idő. Némely szent arcát mintha spongyával törölte volna le a szél, meg az eső. Némelyik angyalnak letört a szárnya és a szentek glóriáját rozsda vonta be. De így jobban hozzátapadt a történelemnek nevezett múlthoz, mintha restaurálták volna. Megindító volt és fönséges. Azt hiszem, van egy határ, ahol megállhat a gondozó kép, s az időre bízza: vésse, formálja tovább. (Azóta már - láttam - rendbe hozták.) A Csekő-ház bejárata fölött hiába keresném a régi, az „igazi" elefántot. Pedig, úgy emlékszem, amikor Szabó János, a kedves borissza ügyvéd, a múlt különös árnyalakja meglovagolta s vele együtt kései Ikaruszként lezuhant, még visszakerült a helyére. Sorsát talán a háború pecsételte meg? A Napló szerkesztősége, az irodaház mögött, persze nem térben, hanem időben, a Veszprémi Hírlap egykori épületét látom, melyet fölfalt a háború. Ám én még a régi nyomdagépek zümmögését is hallom, s mintha az emeleten, Gergely József főszerkesztő szobája mellett ott lenne az a kis szoba is, ahová a nyomdászinasok hozták be a nedves „keféket" javítani. Múltamban elpöfög a régi vonat is a Balaton felé. S ha viszszanézek e szellemvonat ablakából, nem rontja el a látványt a