Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

bután pöffeszkedő toronyház - csak a meghitt templomtornyokat látom és a tűztornyot. Beleolvadok a tájba, ahogy hallom a régi állomások nevét: Meggyespuszta, Szentkirályszabadja, Vörösberény - s a fölcsillanó Balaton-illusztráció Eötvös klasszikus balatoni könyvéhez. Almádiban, a Madách Imre utcában meglelhetem talán azt a villát, ahová fiatal házasként beköltöztem. De eltűnt a Zsák és kerthelyisége, ahol nyári estéken színes lámpafüzérek alatt táncolhattunk. Zánka, Arács, Csopak, Akaii - megannyi ismerősen csengő ősi név, akárcsak Köveskál, mely nevében pogány múltunk emlékét őrzi. Ám Tihanyban Stulhoff Sebestyén barokk szobraira már a félvér „brazil Michelangelo", Aleijadinho minasi szobrai válaszolnak úgy, mint egykor kurjantásomra „Tihanynak riadó leánya" - a visszhang. Sajkodon még Németh Lászlót hallgatom, a Kopasz-hegyen Illyés Gyulával török diót a malomkő asztalnál, a hegy alatt feledhetetlen kedves barátomat, Passuth Lászlót látogatom meg, akivel összekapcsolt a hispán-prekolumbián világ szeretete is. S gondolatban gyakran fölkeresem a közelben élő, ritkán látott barátomat, Józsa Tivadart, aki orvos, régész, helytörténész, aki Bodosi György is, a költő, író és völgyvallató. Magammal hoztam otthona képét, mely múzeum is. Egyforma becsben tartja a kiásott római érmét és a tegnapi lópatkót, a kőbaltát és a faragott pásztorbotot, Borsos Miklós szobrát és néhai anyósom cserépfazekát. Egy XX. századi Berzsenyi vagy Kisfaludy konok szeretetével és húségével őrzi a múltat úgy, mint maga a pannon táj. Noha saját múltam útjain kalandozom gondolatban - velem van szülőföldem múltja is. Elválaszthatatlan a kettő. (London, 1992)