Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

Az utolsó igazi magyar bál Azt hiszem, az utolsó igazi magyar bál 1914 farsangján volt. Akkor gyantázta utoljára a vonóját valamelyik cigányprímás, talán három napig egyfolytában húzta a nótát a fülébe az utolsó korhelynek, ki káposztalevest evett valamely kis vendéglőben, majd flákeren ment haza, hogy kialudja a háromnapos bálozást. A cigányprímás akkor eltette a hegedújét, a vonóját, halk kattanással becsukódott a hegedűtok: mintha egy koporsóra tették volna rá a fedőt: valami múlhatatlanul befejeződött. Azon az őszön már felvirágozott katonavonatok vitték a nótás bakákat idegen frontok felé, meghalni, s talán az első puskalövés, mely az első katona életét kioltotta, megölt egy korszakot is, szétszakított egy álmot és egy gyönyörű illúziót, hogy békességben is lehet élni, ha csak kis darab ideig is a Földön. A hegedűtokban hát - mint kis koporsóba - elszenderült a múlt, a béke, s elaludtak örökre a régi bálok, amelyekre jó anyám még sokszor emlékezett vissza, birsalmaszagú téli délutánokon, mikor a szekrényfiókjából régi, szalaggal átkötött holmikat, leveleket, apró kacatokat szedett elő, s azokat gondosan és lelkiismeretesen rendezgette. Bár semmi szükség nem volt az ilyesféle műveletre, hisz évszámra nem nyúlt hozzá senki e régi holmikhoz, s ő is csak kibontogatta az összekötözött csomagokat, forgatta, nézegette őket, beleolvasott az írásokba, aztán úgy, ahogy elébb volt, gondosan összekötötte, s visszatette valamennyit a szekrényfiókba. E régi holmik között voltak gondosan őrzött préselt virágok,