Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

melyek rég elhervadtak, s ősszé lett tavaszok emlékeit őrizték úgy, mint egy hűséges szív az emlékezést. Voltak régi legyezők, melyekkel jó anyám régi bálokon felhevült arcát legyezte. S őrizte azokat a táncrendeket is, amelyekre nevek voltak írva, a régi táncosok nevei, kik közül sokan az utolsó bál után, 1914-ben elmentek a nagy halálos bálba, s nem is jöttek vissza többé. A halál fogta derékon őket: „Hopp Sára, hopp marokra, három a tánc...", s tébolyodottan táncolt a világ négy éven keresztül. Nem, nem valami füstös képű, avagy éppenséggel romantikus grófra emlékeztető cigányprímás húzta ezt a nótát, melyre egy tébolyult világ táncolt - s kis szupé után táncolt újra meg újra - hanem egy félelmetes démoni muzsikus, melyet a középkori fametsző művész, Hans Holbein örökített meg egész fametszetsorozatban, s melynek, nyilván jobb híján, azt a címet adta: Haláltánc. Azóta se volt igazi bál és igazi muzsika, és jó anyám talán azért simogatta meg időnkint az emlékeket, a régi bálok emlékeit, mert hisz azok elvesztek egyszer s mindenkorra. Minden, ami azután történt, csak a nagy „macskajaj" volt a bál után, s mikor én aranyifjú voltam, már éppenséggel egészen megsápadt a világ képe. Hová lettek a nagy farsangok, a régi bálok, amikor magába feledkezett a világ, s az ember fittyet hányt minden gondnak, bár maguk a gondok is játékosak voltak. Sokszor gondoltam e régi bálokra. Talán zsinóros magyar ruhába kellett volna e bálokon megjelenni, s a havas estéken tömött bundába bújt, hegyes kucsmás, deres bajszú kocsis pattogtatta volna az ostorát, mikor szánkó siklott volna a havon, mint egy régi álom. Lehet, hogy még sarkantyút is pengettem volna a csizmámon és palotással nyitottuk volna meg a bált. A virágszirom arcú asszonyok beszédes szeme adott