Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

VASÁRNAP néztek el Badacsony felé, mely hamujában az őskori sárkányok emlékét őrzi. Igen: a latin éjszakák muzsikálnak e táj felett, s az ember szinte keresi, hol van Bacchus temploma, aki tudvalévőleg a földi örömök s a szüretek, bő szüretek vidám, bohém istene volt. Avar lovasok is nyargaltak erre, és mint szorgos tudóskezek kiásták, a veszprémi vár avar vár volt hajdan. Baján kán népe lakott ott, s maradékai ott voltak akkor is, amikor Árpád népe ereszkedett alá a kárpáti hágókon. Hányszor néztem el a Bakony aljára, s szinte hallottam a lovak trappolását, ahogy elnyargalnak Jutás, vagy Ösbü vezér vitézei. S úgy tudom, a csatári dombon égtek Koppány lázadó, pogány tüzei, s talán onnan, ahonnan én is sokszor elnéztem a csatári dombok felé, a várból nézte a Vajkból lett István elgondolkodva a fehéredő sátortábort a döntő ütközet előtt. Vecelin páncélja csörgött a vár szűk utcáin, s vezényszavakat mondogattak egymásnak a vitézek. A templomban gyertyák vibráltak ideges lánggal, s ősz pap mutatta be a szentmisét. Odaát meg, a csatári dombon, Ázsia élt és lázadt, sámán révült a parázsba, hasította fel mellét tőrrel, hogy sercegve égett meg a vére a lángba hullva, és somogyi legények fenték a kardokat. Úgy mondták már gyerekkoromban, hogy Koppány úr fejét a veszprémi Fejes-völgyben üttette le István, s ott vágták négyfelé a lázadó somogyi vajdát, aki nem tudott s nem is akart beilleszkedni ebbe az új életformába, mert csökönyösen, keményen ázsiai pogány maradt. Hányszor jártam végig e furcsa völgykatlant s révedtem el a sziklák felett: vajh milyen lehetett e tragikus nap? Amikor magyar királynak a másik magyart kellett halálba küldeni a népért, a jövőért.