Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

TŰZTORONY

dorn. Aztán meglelem a lépcsőházat. Kapaszkodók fölfelé. Huszonegy lépcsőfok - magas emeletek voltak ezekben a régi házakban. Pontosan emlékszem, sokszor megszámoltam. Gyerekkoromban azon versengtem önmagammal, hogy minél több lépcsőfokot átlépve jussak föl az első emeletre. Fönt a nyitott folyosó. A szobámat keresem. Nyitom az ajtót, s az előszobán át belépek. Furcsa, hisz az egykori szoba alatt most a kiszélesített úttest szürkéllik, ahol egy teherautó brummog el éppen mogorván. Pillanatokig tart csupán a jelen hőkölése, mert most már ismét a múltba épített szobában járok. Faragott bútorok, könyvszekrény. Első könyvtáram. Őriztem a Cooper-könyveket, a Vernéket, az útleírásokat, majd kedvenc költőim és íróim műveit. Az előbbiek oltották belém a távoli földek, trópusok, indiánok igézetét, az utóbbiak a betűk, az irodalom végzetes kalandját. Most, hogy megjártam mindkettőt, s már nem akarok elszakadni egyiktől se, nagy hálával gondolok vissza a régi könyvtárra, amely nincs sehol. Ott állt első íróasztalom. Nagyapámé volt, az építőmesteré. Mindenféle fiókokkal, reteszekkel. Ott írtam első verseimet, novelláimat és szerencsémre soha meg nem jelent regényeimet. A falon az általam nagy gonddal rajzolt brazíliai térkép. Akkor még csak a képzelet vitt oda. Most már megjártam s életem jelentős évtizedeit töltöttem ott. Más a hangsúlya, a jelentősége ennek a térképnek. Egy kicsit szimbólum. Átnézek az ebédlőbe is. A vitrinben anyám féltett porcelánjai. A Déryné-szobor - kedvence - mintha egy ódon dallamot pengetne porcelánhalhatatlanságában. Előttem egy szőnyegmotívum. Egy arab obeliszket ábrázoló festmény. Unokahúgom vízfestménye - piros rózsák. Öblös fotelek.