Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

CSILLAGKÉPEK

VASÁRNAP sik. A könyveket majd utánunk küldik hajópostán. A viharkabátokat kézbe visszük. Milyen nehezek ezek a cipők! Sajnos két pár cipőt nem lehet egyszerre felhúzni, és három ruhát sem vehetünk magunkra. Délután négykor jön a gépkocsi. Most már szakad az eső és vízfüggönybe takaródzik a táj. Mintha tengeralattjáróval utaznánk valami elsüllyedt világban a víz alatt. Az út menti táj öszszemosódik színekké, semmi sem konkrét, semmi sem körülhatárolt. Mintha a világteremtődés elején lennénk, a mítoszok korában, amikor minden kavargott, semmi sem alakult ki. A genfi repülőtér meglepően kicsi. Várakozunk, vásárolunk, feketét iszunk, toljuk előre a cammogó időt. Rózsa egy árnyalattal izgatottabb, most fog repülni először. Gondolataink összevissza kalandoznak. Előre futnak, mintha a következő napok körvonalait akarnám kitapogatni. Majd meg az elmúlt két hónap emlékein révedek el. Arcok, tekintetek villannak fel, nevető ajkakat látok, mosolyokat és mozdulatokat. S szavakat hallok, melyekben összesűrűsödnek hosszú, érdekes beszélgetések. Afféle átmeneti állapotban vagyok, amikor valami még nem ért véget egészen, s valami más már elkezdődött. Félóra késéssel startol a Caravell Párizs felé. Esőben, szélben imbolyog a repülőgép, mint egy bárka a viharos tengeren. Párizsban, az Orlyn szállunk át az óriás Boeingre. Néhány pillanatig látom csak Párizs fényeit és az Eiffel-torony karcsú sziluettjét. S mikor Madridból elindulunk, hogy tízezer méteres magasságban, csaknem ezer kilométeres sebességgel átrepítsen az óceán felett a sárkányok ereje, tűzzé vált vére, eszembe se ötlik, hogy most hagyom el Európa földjét. Lehet, hogy azért nem gondolok rá, mert ösztöneim azt súgják: nem hagyom el Európát. Viszem magammal.