Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

CSILLAGKÉPEK

VASÁRNAP mellett két komor, magas, fekete csukott kocsi, kapáló lovak. A tisztáson fekete ruhás, kürtös kalapos, köpenyeges komor férfiak. Ketten egymással szemben állnak. Gondosan olajozott pisztolyok, melyeket finom, vörös bársonnyal bélelt dobozból az elébb vettek ki a segédek. Aztán lövés dördül - valahol felreppenek az ocsúdó, ijedt madarak, egy nyúl szökik valamerre a bokrok alján, s az egyik férfit hordágyon viszik el. Ez is romantika - a tizenkilencedik század. A költőnek haja a homlokára omlik. Szenvelgő, világfájdalmas arccal néz bele a világba és verseket ír az őszről, s a reménytelen szerelemről. Szegény és tüdőbeteg, sokat köhög, nem sokáig él már. De valahol egy leány őrzi emlékkönyvében a költő néhány sorát, talán az őszről, talán a szerelemről. A költő - ahogy az már a költőhöz illik - meghal csendesen, fiatalon, reménytelenül. Nem marad utána más, legfeljebb a remekművek. Mert ez is romantika. A tizenkilencedik század. A gyáros olyan, mint Jean Valjan - aki gályarab volt, de aki jó ember lett, s mindent feláldozott azért, hogy szeretetet kapjon. A forradalmárok lövöldöztek Párizsban, Bécsben és Berlinben - de azért nagyobb baj soha nem történhetett. Legfeljebb az olyan izgága forradalmároknak, mint az a bizonyos Richard Wagner volt, kereket kellett oldania, s emigrációba mennie, ahol aztán csak a zenét, a művészetet forradalmasíthatta. Igen, a század romantikus volt - a költő kiállt a nép elé és gyújtó verset szavalt, a polgár kardot kötött az oldalára és harcba indult a szabadságért, az egyenlőségért és a testvériségért, de tapintatos diplomaták hajoltak össze a díszes barokk asztalok felett és döntöttek népek és országok sorsáról. A császár lovaglóostorával vágott végig egy képen, mely nem tetszett neki, de a művész - Courbet - megjegyezte,