Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)

VÁNDORTARISZNYA

három- és ötárbocos hajókkal indultak el az európai kikötőkből, hogy a Jóreménység fokát körülhajózva, eljussanak Ausztráliába. Visszafelé meg a Magellán-szoroson keltek át. De túl a földrajzi távolságon és túl a tengeri út valóságán, e tengerészek még éppúgy a mítosz tengerén hajóztak, vállalkozásuk éppoly csábító alkalom és lehetőség volt, mint elődjüké, Ulyssesé. Ahogy Gibraltárnál búcsúztunk Európától, éppúgy a Zöldfoki-szigeteknél intettünk búcsú Afrikának. Mert Afrika volt az a sziget, melynél - Sao Vicente - egy napig horgonyzott a Carlton Sovereign, este afrikai melódiákat, ritmusokat vertek ki a néger rakodómunkások a fedélzeten az üres faládákon tiszteletünkre. Itt kóstoltuk meg először a banánt, s várakozásunkban csalódtunk egy kicsit: már tudtuk, hogy az idegen világban, melybe majd megérkeztünk, s melyben majd élnünk kell, minden más lesz, mint ahogy elképzeltük. Mások lesznek az ízek is. Az óceán, a térkép adatai szerint körülbelül négyezer méter mély ott, ahol áthajóztunk. Ilyen mélyre süllyedt le hát az Atlantisz, az elveszett földrész, melyen egy ismeretlen nép élte a maga emberi életét, megteremtette a kultúráját, megvoltak a maga gondjai, örömei, álmai, tervei. Elsüllyedt valamely roppant világkatasztrófa következtében, s mi maradt belőle? Talán a Tiahuanaco romjai a bolíviai Titicaca tó partján? Talán - mint a kissé hóbortos angol, Brunton állítja - a gizehi Szfinx és a nagy piramis? Talán valamely ismeretlen romváros, a Cidade Abandonada az Amazonas medencéjében? Talán a maják valamely naptemploma? Vagy semmi más, csak a Zöld-foki- és az Azori-szigetek? Mindenesetre valami szorongó félelmet érez az ember, amikor a végtelen tengeren hajózik, s arra gondolt, hogy valahol lent mélyen egy halott világ hallgat, örök