Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)
VÁNDORTARISZNYA
mellyel a távoli partokat, vagy éppen a semmit mutató horizontot kémlelhettem volna lázas izgalommal. A hajó kényelmetlen volt, igazi kivándorlóhajó, melyen az utasok nem embernek, hanem szinte csak „árunak" számítanak, s ezt olvastam le a hajó kapitányának és a hajóstiszteknek az ábrázatjáról is, akik fölényes megvetéssel méregettek bennünket végig a hajóhíd éteri magasságából. Azt hiszem, pontosan ilyen tekintettel szemlélhették azokat a zanzibári mohamedán zarándokokat is, akik - ugyancsak „áru" gyanánt hajóznak át a mekkai zarándoklatra, vagy azokat a gyanús kínai kulikat, kiket Hongkongból hajóznak be a maláji vagy az óceániai szigetekre. Egészen magától értetődő ezek után, hogy nem volt saját „kajütöm", hanem a hajó orrában a vízvonal közelében egy meglehetősen szúk és rosszul szellőztetett teremben, emeletes ágyakon szuszogtunk, izzadtunk, s időnként hánytunk vagy negyvenen. A hajó egyébként is - ellentétben a regényekben oly pompásan és színesen megírt hajókkal meglehetősen piszkos volt, s ennek eredményeként, fehér nadrágom és tornacipőm már a hajóút második napján a szürkének különböző árnyalatait mutatta. Persze ez ellen lázadni ostobaság lett volna. Hiszen - ugyancsak ifjúkoromban - irigyeltem azokat a matrózokat, akik szutykos fehérhajókon utaznak az óceánokon, s akkortájt magam is szívesen vállalkoztam volna egy ilyen hajóútra. Hát most, ha éppen kedvem tartotta, beleképzelhettem magam Piszkos Fred, a kapitány szerepébe, de hiába: más a regény és más az élet. Az egész úton nem láttam egy körszakállas fedélzetmestert, aki a korlátnál messze nézve, majd a hullámok játékát figyelve azt mondta volna (mint a Verne-regények nagyszerű tengerészhősei):
