Kutasi Kovács Lajos: Vasárnapok hétköznapok (Veszprém, 2005)
VÁNDORTARISZNYA
- A patvarban is! Minő vihar lesz ebből... Igaz, viszont vihar sem kerekedett egész úton, s hogy mégis tengeribeteg voltam időnként, az csupán Neptunus iránti tiszteletem egyik kifejezési formája volt. Besötétedett csaknem egészen, amikor kihajóztunk a nápolyi öbölből. Csalódva vettem tudomásul, hogy az éjszaka ellenére a Vezúv felett nem vörös az ég: az öreg tűzhányó, mely olyan nagy legény volt, amikor Pompeit lenyelte, unottan hallgatott, nem köpködött tüzet, nem is pöfékelt kényelmesen. Fekete hajónk mellett egy lampionfüzérekkel díszített fehér hajó siklott el, amelyen jókedvű, lengén öltözött leányok visongtak és fehér ruhás urak kacarásztak, zene szólt és fehér kabátos pincér szolgálta föl a fedélzeten a frissítőket. Capriba ment a hajó éppúgy, mint, a Kisfaludi vagy a Jókai annakidején Tihanyba, s nekem eszembe jutott a kék barlang, meg Axel Munthe világa, melyet magam mögött hagytam anélkül, hogy valaha is láttam volna. A Földközi-tenger kék volt és szép, mert hiszen az eget tükrözte vissza, mely felettünk ragyogott. Gibraltárig nem láttunk partokat, csak éjszaka hintáztak a távolban kósza fények, melyekre egyszer azt mondták mindentudó utasok, hogy a szicíliai partok, majd meg a spanyol partok, de az is lehet, hogy csak hajók úsztak el mellettünk az éjszakában. Gibraltárra egy kicsit meghatva gondolok vissza, hiszen ez a kopár, félelmetes sziklatorzó - talán Herkules oszlopa? Európa utolsó kilométerköve volt. Az afrikai partok - amíg látszottak, sötét árnyékot mutattak, ahogy az illett is a fekete földrészhez. Egy kora hajnalban meglestem Tenerifet és igazi kalandíze csak a Zöld-foki-szigeteknél volt az útnak, amikor a szerecsenek csónakokkal úszták körül hajónkat és cigarettáért banánt lehetett cserélni velük. Ma is az az érzé-