Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Szacsvay Éva: „...Isten ditsősegere adta...." Református egyházművészet - népművészet

SZACSVAY ÉVA „...Isten ditsősegere adta...." Református egyházművészet - népművészet A templomban őrzött tárgyak és a parasztság használatából ismert ünnepi tárgyak közötti kapcsolat jól ismert, az erdélyi festett templombelső berendezések és a falusiak festett bútorkészletei között az összefüggésre, mind a művészettörténeti (Tombor Ilona, Marosi Ernő), mind a népművészeti (Fél - Hofer, Hofer - Makkay, K. Csilléry) szakirodalomban olvashattunk. A népi építészeti felmérések első tanulsága volt az asztalosmühelyek és asztalosfestő mesterek működésének feltárása és kapcsolatba hozása a paraszti festett bútorokkal. Noha sokszor meglehetősen bonyolultnak látszott a közvetlen összefüggések írott forrásokkal való alátámasztása, stíluskritikai alapon már korán megtörtént a dunántúli, kalotaszegi, erdélyi szász bútorok templomi berendezéshez való kapcsolása. A vita a két művészet között („magas" és „mély" közötti, köztes helyzetben) a művészettörténet döntése alapján a XIX. század utolsó negyedétől a festett templomi berendezéseket a népművészet körébe utalta. Kivételesnek mondhatjuk Kelemen Lajos álláspontját, aki a korai gótikus és reneszánsz példák alapján egy középkori mesterség, a képírók eltűnésének, a festőasztalosokkal történő felváltásának következményeként írja le a templomok belső festéseiben bekövetkező (stílus, majd kvalitásbeli) változást. Általában a bútorkészítésre specializálódott céhek festették a templomi berendezéseket is, mint a „bútorokat", de kivételesen főképpen Erdélyben néhány mester, mint egy, a magasabb szintű tevékenység fenntartása érdekében csak a templomokban festett. A stílusukban készült bútoroknál nincs bizonyosság a festő azonosságáról (tudjuk, hogy a kézjel másolása az utánzók számára nem okozott nehézséget, sőt jellegüknél fogva stílusjegynek is lehetett értelmezni; a követők például „Umling stílusban" dolgoztak). Mindenesetre szoros, sokszor iratanyaggal bizonyítható kapcsolat van a népművészet körébe sorolt és a református egyházművészet keretében fellelhető templomi festett berendezések között. Ez utóbbiak valószínűleg megelőzték a festett népi bútorok elterjedését, hiszen nem maradtak fenn koraújkori parasztbútorok (ha egyáltalán voltak használatban „céhes szintű" bútorok, bár a korai inventáriumok alapján valamiféle bútorozottság feltételezhető), miközben a XVI. század elejéről fennmaradt ádámosi templom mennyezete egyértelműen a legkorábbi asztalosfestő munka. A lesüllyedő jobbágyság, parasztság templomaiban valósította meg a berendezés, a bútor stílusdivatjait. Nincs azonban a kérdés a többi tárgytípusra kiterjesztve, illetve nem vizsgáltuk még meg azokat a lehetséges utakat, amelyek a reformáció dekoratív művészete és a kibontakozó népművészet, mint dekoratív művészet között megtalálható a különböző, lehetséges műfajokban, így a textíliák, ötvös-munkák, ón és cserép, majolika tárgyak anyagában. A vizsgálatot a textíliák körében Kalotaszegen érdemes elvégezni, ahonnan a leggazdagabb korai irodalmi forrásaink vannak a paraszthímzések kialakulásáról, ahol egy népművészeti tájban túlsúlyra került a textilművészet, és amelynek viszonylag gazdag szakmai, elméleti irodalma is kibontakozott. A kalotaszegi népművészet forrásainál Gyarmathy Zsigáné, a gyerőmonostori református lelkész leánya áll, aki hímzésismereteit nagynénjétől, a gyerőmonostori tanító feleségétől, Nyilas Miksáné született Aumüller Jozefától (1827-1887) szerezte, aki az iskolában