Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Silling István: Szent Cirákus (Cirjék), a szemverést gyógyító

SILLING ISTVÁN Szent Cirákus (Cirjék), a szemverést gyógyító A népi vallásosság egyik legkutatottabb részterülete a szentkultusz, vagyis a szentek tisztelete, annak formái, elterjedtsége történeti vagy recens adatok alapján. A vajdasági magyar néprajzkutatás már több idevágó anyagközléssel, tanulmánnyal gazdagította a tudományszak ezen ágát, s publikációs eredményei révén a Délvidék magyarságának ilyen kultúrája sem fehér folt már e téren. Csak az a kérdés, hogy vajon a közzétett kutatási eredményeink eljutnak-e a magyar nyelvterületen hasonló témakörrel foglalkozó szakemberekhez. S most nemcsak az utolsó tíz év könyvterjesztésének áldatlan helyzetére gondolok, hanem a korábbiakra, a tíz-húsz éve megjelentekre is. Természetesen a Magyarországon, vagy más országokban publikált hasonló kiadványok hozzánk is éppoly nehezen jutnak el, s így mi sem értesülünk mindig az újonnan, esetleg korábban megjelent vizsgálódások eredményéről. A népi hiedelemvilág kutatása azonban eléggé fontos részét képezi a vajdasági magyar néprajzkutatásnak, s alapvető forrásmunkákat publikáltak már errefelé.

1 A Kiss Lajos Néprajzi Társaság 2002. évi zentai nyári néprajzi konferenciája is e fogalomkörből merítette témáját, amikor a szemverést és annak gyógyítását tűzte ki a kutatás fő feladatául. Természetesen a népi gyógyítás sok változatát ismeri e betegség orvoslásának, s jómagam most a hiedelemkutatás és a népi vallásosság-kutatás közötti összefüggésre hívnám fel a figyelmet. A laikus szakralizmust, s azon belül az archaikus népi imádságokat és a szentek népi kultuszát immár jó húsz éve vizsgálva elmondhatom, hogy mifelénk még nem foglalkoztunk a Tizennégy Segítőszent itteni tiszteletével. Pedig, ha csak emlékeiben is, de a későközépkori eredetű, s a XVIII. században újjáéledt kultuszuk máig fellelhető. A Tizennégy Segítőszent: Balázs, György, Achatius (Akácius, Ákos), Erazmus, Vitus, Margit, Kristóf, Pantaleon, Cyriacus (Cirjék), Egyed, Eustachius (Euszták), Dionysius (Dénes), Katalin és Borbála, akiket a mindennapok védőszentjeiként tart számon a hivatalos szenttisztelet. Kultuszuk először a XIV. századi európai nagy pestisjárvány idején jött létre németföldön. Az ott és akkor megismert, becsült szentek tiszteletét a mi török után újratelepített vidékünkön a német telepesek terjesztették, mint ahogy például az állattartók patrónusáét, Szent Vendelét,

2 a szőlővédőszent Szent Orbánét és Szent Donátét

3 stb. Mert abban az időben sok védőszent közbenjárását kérte az itteni lakosság reménytelen helyzetében, így lett „népszerű" például Szent Rókus, a járványos betegségek ellen oltalmazó, barokkori tiszteletű szent is, aki itteni templomok: Szabadka, Zenta, Újvidék; kápolnák: Zombor, Kerény, Prigrevica-Szentiván, Palánka, Bajmok, Szabadka, Versec titulusa lett, s szobrot is állítottak neki Szabadkán és Béregen.

4 1 Jung 1985, 1990; Kovács 1982; Borús 1981. Legújabban pedig A Vajdasági Magyarok Néprajzi Atlasza 2002. 2 Tiszteletéről lásd Jung 2000. 3 Vö. Silling 2002. 4 Beszédes 2001.