Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Gelencsér József: A kúthasználat joga a Káli-medencében
A víznyerő hely mellett felbukkant a kútbíró személye, tisztsége. Ismert, hogy a korábbi századokban nem csak a település első emberét nevezték bírónak, hanem rajta kívül mások is megkapták ezt a megjelölést. A hagyományok által meghatározottan élő községek, városok szakigazgatásában egy-egy részfeladatért felelős tisztségviselőt, ilyen tevékenységre felügyelő személyt hívtak így. Előfordult az is, hogy nem a hivatalos szervezetbe tartozott ezen személyiség, hanem csak egy szűkebb - gyakran tulajdonosi - közösség választotta őt meg, jelölte ki maga közül. Jól körülhatárolt feladatot látott el, és erre figyelemmel kapta nevét: borbíró, erdőbíró, koldusbíró, korombíró, malombíró, pusztabíró, templombíró, kútbíró. Az utóbbiról Takáts Sándor, a török idők kutatója is említést tett. Közelebbi helymegjelölés és évszám nélkül írta: „Régi írott emlékeinkben gyakran találkozunk a kútbírákkal is, akik a vándorló pásztornéptől az úgynevezett gémpénzt szedték, s őrködtek, nehogy a kút körül háborúság támadjon." 5 A Káli-medencében a kútbírónak mind a községi adminisztrációhoz kötődő, mind a tulajdonos (használó) közösség által megbízott típusával lehetett találkozni. * Ad 2a) A következő típus a kővágóőrsi Aszegi-kut, azaz Alszegi-kút példáján keresztül szemléltethető. A múlt feltárásához Szegletes Ferenc (sz. 1913) egykori kútbírótól és Csőkör Lajosné Czár Máriától (sz. 1932) kaptam szóbeli tájékoztatás formájában segítséget. Ezen kívül az utolsó pillanatban sikerült az enyészettől megmenteni a kutbíró könyvét, vagy röviden kútkönyvet - valójában füzetet -, mely a vízvételi helyre vonatkozóan fontos adatokkal szolgált. Az Aszegi-kut 1887-ben létesült, Inhof Józseffuntusán (telkén) úgy, hogy az utca felől mások is használni tudják. Inhofon kívül az iratok szerint további nyolc személy lett az építés idején használatra jogosult. (Érdekes módon már az első jogosultak is - pontatlanul, félreérthetően - a kútörökös megjelöléssel szerepelnek a könyvben.) A jogosultak egyike, Csörnyei Gábor lett a kútbíró. Feladatát képezte a könyv vezetése. Itt rögzítették mindenekelőtt a jogosultak személyében bekövetkezett változásokat. 1921-re az eredeti jogalanyok helyébe mind a kilenc esetben újak, - a változást most már elnevezésben is jól jelölő - kutörökösök léptek. Az írásból kiderül, hogy a kutjusst, a kutjogot a korábbi tulajdonostól - annak házával együtt - megvenni vagy örökölni lehetett, de az átírásért némi pénzt is kellett fizetni a közösség kasszájába, amit szintén a kútbíró őrzött. Ezen túl eredeti módon, a közösségtől is lehetett venni jogot. 1920-ban kettő, a következő évben még egy személy vásárolt kútjogot 200, illetve 500 koronáért. A vízhasználó személyeknek létezett egy további kategóriája is. Külön kis füzetben, illetve lapokon rögzítette a kútbíró - vagy ahogy az írás gyakrabban említi, a kutgondnok-, hogy 1909-től 1930-ig kik voltak a kutbérletesek és mennyi kutbért fizettek. Számuk 7 és 15 között mozgott, ami alatt családot kell érteni. Vezették az adósok névsorát is, ami arra utal, hogy voltak, akik tartoztak. A kútbíró feltüntette azt is, ha a kúttal kapcsolatban valamilyen beruházásra vagy javításra került sor. Természetesen az ő feladatát képezte, hogy ilyenkor tárgyaljon a mesterekkel, felügyelje munkájukat, kifizesse őket. Fedezetül a kutpénztárban őrzött készpénz 5 Takáts é.n. 45.
