Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Forrai Ibolya: Magyarnemegye - egy észak-erdélyi falu és bukovinai telepesei

A századforduló idején történt telepítési folyamatot megelőzően, csaknem egy évszázaddal korábban is volt egy spontán áttelepülési folyamat. Ez 1815-1817 táján, a nagy éhínség idején történt, ekkor nemegyei családok menekültek Bukovinába.

3 Az 1831-es kolerajárvány elől azonban néhányan visszaköltöztek Nemegyére, s velük ment több bukovinai család is.

4 A folyamatos kapcsolattartást is ez magyarázza (rokoni kapcsolatok), valamint az, hogy a református egyházközség folyamatosan adományokkal támogatta az andrásfalvi református gyülekezetet (templom, iskola).

5 Vásározni is járt Besztercébe a bukovinai magyar falvak népe, itt szerezték be az ún. besztercei ládákat, a festett, virágozott kelengyés ládákat, a háziszőttes rokolyákat felváltó kasmír anyagot a „besztercei rokolyákhoz, ide (s a környékbeli településekre) futottak sorozás elől a bukovinai magyar legények még 1914-ben is.

6 A mai nemegyeiek emlékezete nem tartja számon a bukovinai származást, a XIX. századi településről pedig semmit sem őriz az emlékezet. A Telepes utca mai lakói csak annyit tudnak, ill. vállalnak, hogy „vízhozta" idegenek kaptak itt telket, házat. A régi telepesek közül már egy sem lakik itt, mind más utcában vett vagy épített házat. Egyedül a Balogh család vállalta bukovinai eredetét. Id. Balogh János szavai szerint: „Apámtól úgy tudom, mi nemesek voltunk, Andrásfalvárói kerültünk ide. A népes Forrai család sokféle ragadványneve között a „Kicsibácsi" is szerepel, itt megtoldva „Tatár" ragadvánnyal, de az utódok már semmit nem tudnak a hadikfalvi „Kicsibácsi" Forrai családról. A faluban sok Székely, Simon, Lőrinc, Fehér, Zsigmond nevű család van, mind őshonosnak tartja magát. A bukovinaiakat csángó néven emlegetik, s főként az 1941-es bácskai kitelepítésről emlékeznek meg, ti. az akkori fiatal férfiak (a mai legidősebb nemzedék) Kosnán katonáskodva szemtanúi voltak a bukovinai székelyek teljes áttelepítésekor az 1941-es határátkelésnek. A faluról A falut 1989 óta újra választott testület igazgatja. Az igazgatás azonban jobbára csak a rendeletek, törvények kihirdetéséből és végrehajtásából áll. A faluban 590 ház van, mintegy 2000 lakossal. Sok az üres ház, vagy csak az időszakosan lakott, pl. nyári szállásnak, nyaralónak használt porta (kb. 90). Van vasútállomása, postája, egy magánkézben lévő vegyeskereskedése és egy „Magazin" (a régi vegyesbolt), valamint 22 kocsma, azaz "bár" működik a településen. A régi református templom és az újabb görög katolikus román templom mellett néhány éve a pünkösdhívők is építettek egy imaházat. A magyar és a román lakosságnak külön temetője van. A régi zsidó temetőt elkertelték, bekerítették, és rendszeresen kaszálják. A falut a Nagy-Szamos veszi körül. A nemegyeiek a XX. század elején fedeles hidat építettek rá,

7 néhány éve azonban összetört, s már nem építették újra, hanem kicsit feljebb építettek egy vasbeton hidat. 3 Vö. Kádár 1901-1905. 4 Ilyenek a Csillag, Kálmán, Sipos családok; de például a Besztercéről érkező református tiszteletes Géber József családjával véglegesen Hadikfalván telepedett meg. 5 A bukovinaiakra vonatkozó adatokat az egyházközség 1820-tól fennmaradt protokollumából kijegyzeteltem, ebben igen szűkszavúan említik a telepítést is, érdekesek viszont a folyamatos kapcsolattartást igazoló feljegyzések. 6 A népcsoport írott emlékei - krónikák, naplók, levelek, halottaskönyvek - mind számontartják a kirajzott csoportokat. Vö. Forrai 1987. 7 A fedeles hidat a bukovinai Balogh Gergely ácsmester vezetésével építették.