Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Limbacher Gábor: Adatok és összefüggések a veszprémi-zalai táj népművészetéhez
kályha, amit még a XIX. században raktak fel, és értelmiségi lakóházakban, üdülőházakban új szemes kályhák is épülnek. Míg a máz meghonosodása jórészt a kályhásmunkának köszönhető, a bor kitöltésére alkalmas kancsóforma, dunántúli nevén korsó, már a középkorban megvolt. Mázatlan felületét vörös földfestékkel élénkítették. Érthető, hogy éppen az ünnepi italnak való edényt festették színesebbre, majd a máz megismerése után mázassá, fényessé, díszessé tették felületét. A legkorábbi ismert zöldmázas nagykorsó 1680-ból datált, a szombathelyi Savaria Múzeum őrzi. A következő századból számos zöldmázas borosedény maradt fenn. E pompás edények bizonyítják, milyen fejlett volt a fazekasmesterség Észak-Dunántúl területén. A céhkorsó reprezentatív edény: jelképezi a céh testületét, az érdemes, becsületes, nemes céhet, a mesterek közösségét. Ráírhatják a megrendelő nevét, a céh elöljáróinak - céhmester, atyamester, nótárius - nevét és rangját, a szöveg élteti a többi közönséges mestert, öregeket és ifjakat. A készítő csak szerény helyre karcolja saját nevét, valahol hátul, a fül mellé. A korsóból töltötték a bort a szolgáló mesterek - a legfiatalabb mesterek - a közös lakoma alkalmával, amilyen a céhebéd, amit az új mesternek kellett fizetnie a sikeres remekelés után. Voltak más alkalmai is a közös eszem-iszomnak, például a céh védőszentjének ünnepe. Szakrális jelleg: leginkább feszület, hivatalos jelleg: címer, kétfejű sas jól megfért az ivásra buzdító rímekkel a hivatalosan komoly, de vidáman mulató mesteremberek edényén. Bár a céhrendszer nyugatról érkezett hazánkba, a céhkorsó jellegzetesen magyar tárgy, alig van párja nyugaton. A céhkorsókon kívül viszonylag keveset tudunk e vidék fazekasságáról, nehéz képet alkotni az egyes központok jellemző stílusáról, formakincséről. A Bakony fazekasközpontjai közül legjelentősebb Sümeg és Tapolca. Mindkét helység mesterei a tűzálló fazékföldet Dörögdpusztán bányászták, a Gerencsérgödrökből. Az agyagbányák használatáról már egy 1336-os határjárás szól, tehát a mesterség múltja a XIV. századig dokumentálható. Emlékezet szerint a mesterek közösen ásták az agyagot. Két-három hétig kint táboroztak az erdőben, és miután már kibányásztak egy évre való földet, és kisorsolták az agyagkupacokat egymás között, következhetett a mulatság, ivás, dáridó, tánc. Ilyenkor „csapták meg", avatták fel az elsőéves inasokat. Sümegen 97 mester dolgozott a XIX. század végén. A Fazekas utca elejét Flórián-szobor, a tűzzel dol& gozók védőszentje jelezte. A hosszúkás alakú német m fl HL kemence kéményei magasra nyúltak. Fő készítmény a tűzálló fazék volt, melynek sajátsága a vízszintes irányú rovátkolás, ennek szerszáma a fésűszerűen bevagdalt falapocska, a rovackoló. A rovátkolás haszna, hogy a felület vezeti a hőt, a láng jobban fogja a fazekat, az étel hamarabb fő meg. A díszítés az asszonyok, leányok dolga volt. A színes festéket kis ecsettel vagy cifrázó gurgulával vitték az edényre. Régebben a virág elmaradhatatlan volt az edényekről. A XX. században már sok fazekascsalád elhagyta a cifrázást. Az edényt befecskendezte, egy-két vonallal meghúzgálta. A virágozással i. kép. Balatonakaiiban használt tejes több volt a babra, s azt az időt nemigen fizették meg. korsó, XIX. század. Térségi Muzeális A keszthe i yi fazekasok viszonylag hamar elhagyták a Gyűjtemény, Balatonakaii
