Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Limbacher Gábor: Adatok és összefüggések a veszprémi-zalai táj népművészetéhez

LIMBACHER GÁBOR Adatok és összefüggések a veszprémi-zalai táj népművészetéhez Napjaink tömegtermelése, fogyasztói kultúrája felől tekintve parasztságunk tárgyalkotó műveltségét, sajátos, figyelemreméltó világnak találjuk azt. Önmagában az a hagyományos gyakorlat, hogy az életvitelt az önellátásra tájoltság jellemezte, és a vásárolt portéka is nagyrészt a közeli vásárokból, illetve a környező városok kézműves mestereitől származott, tájilag karakteres anyagi műveltséget eredményezett. Az elődök példája, tapasztalatai nyomán készített használati eszközök egyszerre voltak merőben funkcionálisak, azaz konkrét gyakorlati rendeltetésűek, és egyszerre hordoztak esztétikai értéket a természetközeliség, a kézműves jelleg, illetve a tapasztalatok hagyományozódása, a történelmi kimunkáltság okán. A tárgyi világ szinkretikus kultúra részét képezte, s így volt ez Veszprém és Zala határvidékén is. Szemléletesen példázza ezt, mondjuk egy mencshelyi halottas lepedő. Tárgy és hiedelem kapcsolódott össze a lepedőhöz való viszonyulásban, és a halottkultusz e kelléke a mindennapokban megnyilvánuló módon mutatott összefüggést az élet utolsó átváltozásával (akié a lepedő volt, azt tapasztalta, hogy a kelengye gondozása, szellőztetése során, „mikor ezt forgatom, mindig meghal valaki"

1

). Térségünk tárgykészletének nagy hányada jellemzően azért képviselt esztétikai értéket, mert az elődök gyakorlatán és tapasztalatain alapuló kézműves termékek voltak, mert közvetlen használati jelentőségükön túl gyakorta szimbolikus, hitvilági vagy reprezentációs jelentőséggel is bírtak, és mert élettartamukat illetően általában hosszabb távra készültek. Ilyenformán a népművészeti jelentőségű tárgyi anyag voltaképpen átfogja a hagyományos kultúra majd egészét, az öltözködési gyakorlattól a lakásberendezésen át a kultikus életig. Veszprém és Zala megye nagyrészt összetartozó térségnek számít. Nemcsak azért, mert a második világháborút követően jelentős területeket csatoltak egyik megyétől a másikhoz, hanem a Veszprémi Egyházmegye történeti kiterjedése és a táji, néprajzi egymásba simulas okán is. A következőkben e táj népművészetéből vesszük szemügyre a kerámia témát, és ízelítőül a vallásos népművészet egy út menti emlékét. A nyugatról, Bécs felől érkezett céhrendszer az egész országot behálózta. Mindenütt voltak céhkorsók, de a fönnmaradt nagyméretű, zöldmázas, domborműves borosedények többnyire a Dunántúl északi részéről származnak, az egykori királyi Magyarország Veszprém és Zala megyéjéből, ahol nem volt török megszállás. A zöldmázas domborműves jelleg összefügg a kályhássággal. A kályhaszemet is korongon alakították, kemencében égették, a munka fazekasműhelyben folyt; a mázas kályhacsempe és a mázas cserépedény társai egymásnak. A kályhakészítők fazekasok voltak, nem volt külön céhük. Kályhacsempék az ásatások tanúsága szerint Zsigmond király (1387-1437) óta készültek Magyarországon, főleg várásatásokból kerültek elő; idővel a nemesi, majd a parasztházakban is építettek cserépkályhákat, ún. kályhás kemencéket. Dunántúlon néhol napjainkig fennáll a régi szemes 1 Lásd a 236717-es leltári számú fénykép leírókartonját a Néprajzi Múzeum Fotótárában.