Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Pozsony Ferenc: Magyar néprajzi gyűjtemények az erdélyi múzeumokban
A kézdivásárhelyi várostörténeti múzeum újraalapítása Incze László nevéhez fűződik. Kovászna Megye Múzeuma (Sepsiszentgyörgy) 1969-ben Kézdivásárhelyt két állandó kiállítást nyitott, melynek szakmai felügyeletével, gondozásával és gyarapításával 1970-ben Incze Lászlót bízták meg. Az intézmény állandó kiállításait 1972-ben a régi Városháza épületében rendezték be. Az 1848-49-es háromszéki eseményeket, Gábor Áron kivételes szerepét, a városban működő céhek eszközanyagát és termékeit, valamint a 330 erdélyi és a moldvai magyar viseletekbe felöltöztetett babát bemutató kiállításai évente nagyon sok látogatót vonzanak. 21 Dimény Attila kezdeményezésére jött létre az 1870-1880 között alapított, Bogdán-féle fényképészeti műtermet bemutató új kiállítás az udvarterek városában. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának jelentős támogatásával 2000-ben megvásárolták a fényképész család telkét, házát, berendezését, felszerelését és pontosan beleltározott negatívjait, amit a Múzeumbarátok Egyesületének kezelésébe utaltak át. 22 Haszmann Pál Székelyföld legjelentősebb szabadtéri néprajzi múzeumát Alsócsernátonban alapította 1973-ban, a Damokos székely lófőcsalád kúriájában. Az intézmény bemutatja a falu és a környék épített örökségét, lakáskultúráját, viselet- és textilanyagát, kandallócsempéit, mezőgazdasági eszközkészletét. Gazdag levéltári, könyvtári, numizmatikai, régészeti, képzőművészeti és technikatörténeti gyűjteményeit az alapító fiai tovább gyarapították, s ma látványos kiállításokat lehet benne megtekinteni a székely kúriák világáról, a háromszéki temetők művészetéről, Csernáton művelődési életéről, a felső-háromszéki népi építészetéről, a székely festett bútorokról, érckályhákról, mezőgazdasági gépekről, az audovizuális eszközök székelyföldi elterjedéséről, stb. 23 Míg Székelyföld kisvárosaiban vagy nagyközségeiben az 1968-as megyésítés a múzeumi hálózat intézményesedését és kiteljesedését eredményezte, addig Közép-Erdély és Partium városaiban (pl. Kolozsvárt, Marosvásárhelyen, Nagyváradon, Nagybányán, Szatmárnémetiben stb.) a magyar jellegű tárgyi együttesek fokozatosan kiszorultak a kiállításokból. Magyar muzeológusok ebben a térségben csak elszórtan dolgozhattak közgyűjteményekben, s az agresszíven nacionalista hatalom szorításában egészen az 1989-es romániai változásokig soha sem rendezhettek kiállításokat az erdélyi magyar kultúrával kapcsolatban. A szakképzett magyar kutatók hiánya Erdély vármegyei területein közvetlenül az 1989-es romániai események után vált nyilvánvalóvá. Az 1992-ben végzett népszámlálás adatai éppen a Ceausescu-korszak intoleráns tudománypolitikájának „eredményeit" tükrözik a legjobban. Miközben a magyarság a romániai népességösszeírás idején az ország aktív népességének 6.68 %-át alkotta a magyar szakemberek a tudományos kutatásban nagyon alulreprezentáltak: pl a magyar nemzetiségű tanárok az egyetemi oktatásban részt vevő oktatók csekély 3 %-át érték el, s a közgyűjteményekben dolgozók aránya még ennél is rosszabb volt. Mivel a román nemzetállam hosszabb távon a területén élő kisebbségek csendes vagy nyílt asszimilációjára törekszik, nem érdekelt a magyar kisebbség sajátos kulturális értékeinek feltárásában és múzeumi reprezentálásában, etnikai alapon szervezett intézményeinek fenntartásában. Az erdélyi magyar tudományos eredmények mindig a hatalom által szabadon hagyott, kellőképpen nem ellenőrzött résekben búvópatakokhoz hasonlóan születtek meg. Az erdélyi magyarság népi kultúrájával kapcsolatos tudományos eredmények az 21 Miklósi-Sikes 2002. 126-128. 22 Miklósi-Sikes 2002. 128. 23 Kónya 1999.
