Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)
Pozsony Ferenc: Magyar néprajzi gyűjtemények az erdélyi múzeumokban
sabb korszaka 1901-től kezdődött, s egészen 1936-ig tartott. Dr. László Ferenc, nemzetközi téren is jól ismert régész 1901-1927 között volt múzeumőr. Csutak Vilmos a XX. század első felében, 1908-1936 között múzeumőrként és igazgatóként dolgozott az intézményben. A Székely Nemzeti Múzeum állandó hajléka Kós Károly tervei alapján még az első világégés előtt, 1911-1913 között épült fel Sepsiszentgyörgyön. Az első világháború viszontagságai ellenére László Ferenc és Csutak Vilmos több mint három évtizedes munkával az intézményt nagy szakértelemmel és tudással irányították, s csakhamar felfigyelt működésükre nemcsak a hazai vagy a magyarországi, hanem az európai szakmai és tudományos élet is. A második világháború alatti zaklatott években (1938-1945) Herepei János állt a múzeum élén. Mivel az intézmény legértékesebb kollekcióit, valamint kéziratait és műkincseit vagonokba rakva elmenekítették, azok a háború végén Zalaegerszeg állomásán bombatámadás miatt 1945. március 29-én mind elpusztultak. A múzeum újraépítését 1947-1990 között Székely Zoltán, régész-igazgató irányította. 7 A Székely Művelődési és Közgazdasági Egylet 1875-ben azzal a céllal alakult meg, hogy hozzájáruljon Székelyföld gazdasági és kulturális felemeléséhez, a székely falusi és városi közösségek anyagi és szellemi gyarapodásához, az itt élő fiatalok korszerű ipari ismeretekkel való ellátásához. Az egyesület közvetlenül megalapítása után kezdeményezte a Székelyföldi Iparmúzeum létrehozását Marosvásárhelyen. Az egylet ünnepi közgyűlése után a székelység fővárosában 1886. június 27-én került sor a Székelyföldi Iparmúzeum első állandó kiállításának megnyitására. Az eredetileg nyári színkörnek épült csarnokban elsősorban a régió kézműves életének eszközeit és termékeit mutatták be. Az alapítók bevallott célja az volt, hogy az intézmény segítségével fel akarták lendíteni a térség iparát, éppen ezért a múzeum kiállítási csarnokai mellé megfelelő ipari tanműhelyeket is megálmodtak. Másodsorban pedig a múzeum helyiségeiben be akarták mutatni a székelyföldi háziipar legjellegzetesebb alkotásait is, ezáltal népszerűsíteni próbálták a piacképesebb székely kézműipari termékeket. Az egyesület vezetésével három év alatt felépítették az intézmény állandó épületét, melyet 1886. június 27.-én avattak fel ünnepélyes keretek között. Az 1886-ban megnyitott ideiglenes tárlatot már 1893-ban egy állandó kiállítás követte. A múzeumot 1904-ben államosították, tehát a magyar kincstárnak adományozták, majd a Kereskedelmi Minisztérium 1906-ban hivatalosan is átvette az intézményt, s csakhamar a marosvásárhelyi Fa- és Fémipari Szakiskola igazgatása alá utalta azt. Mint állami tulajdont képező létesítményt a román állam 1923-ban bekebelezte. A két világháború közötti évtizedekben a múzeum jelentős anyagi problémákkal küzdött, s mivel teljesen megvonták a központi és a helyi anyagi támogatást, tevékenysége fokozatosan ellehetetlenült, fokozatosan megszűnt. Közvetlenül a bécsi döntés után újra fellendülni látszott működése, amikor 1941-1944 között az Iparügyi Minisztérium patronálta, de a helyi, városi tanács is támogatta kisebb nagyobb összegekkel. A Kolozsvárt működő Erdélyi Múzeum 1942-től fokozatosan átvette a csendesen leépült Székelyföldi Iparmúzeum egyes gyűjteményeit, melyek a kincses városban működő intézmény raktáraiba kerültek. A második világháború idején súlyosan megsérült az intézmény épülete, melybe 1949-től bentlakást költöztettek. Az épület felújításának munkálatai 1957-ben fejeződtek be, s a következő évben már román jellegű régészeti és történelmi, majd 1984-től természetrajzi kiállításokat rendeztek be. A Székelyföldi Iparmúzeum tárgyainak jelentősebb része a kolozsvári Erdélyi Történeti Múzeumban, 7 Kató 2004. 11-14.
