Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Viga Gyula: Néhány megjegyzés néprajzi muzeológiánkhoz

VIGA GYULA Néhány megjegyzés néprajzi muzeológiánkhoz Közismerten alapvető emberi hajlam, beállítódás függvénye, hogy az egyén vagy a közösség mennyire ragaszkodik a maga hagyományához, ill. mennyire hajlik a változásra és a változtatásra, s hogy mindez visszahat műveltsége egész állapotára. A változások persze - mindezekkel vagy mindezek ellenére - lezajlanak, az átalakulás folyamata nem áll meg az egyén vagy a közösség ellenkező érzete ellenére sem. A magyar muzeológia szakágai között mindez a néprajz területén figyelhető meg leginkább. Elsősorban azért, mert vizsgálatának tárgya - a tradicionálisnak tartott, ám folyamatosan alakuló népi/paraszti műveltség - egészében átalakult, amire a szaktudomány is igyekezett a maga módján reflektálni. A paradigma-váltás hangsúlyozása vagy elutasítása lényegében nem befolyásolja azt, hogy az igényes etnográfus ma egészen mást és másként kutat, mint 25-30 esztendővel ezelőtt, s egészen más elvárásoknak igyekszik megfelelni a néprajzi muzeológia művelője is. Az egészen különböző vélekedések és munkamódszerek persze ma is jól megférnek egy szakmán belül, de nem kétséges, hogy az idő sem a magyar néprajz, sem a múzeumok fölött nem állt meg. Nem a szakmai viták eredménye, hogy - az érezhető specializálódás ellenére - nem kell ma már külön hangsúlyozni az interdiszciplináris látásmód jelentőségét, és a néprajzi muzeológiában, konkrétan a néprajzi kiállításokban is egyre elvárhatóbb a komplexitás. Az elmúlt évtizedekben mind nagyobb szerepet kapott a történetiség, ill. a történeti folyamatok korszakolása. Az intézményrendszer állandó anyagi nehézségei mellett is sokat fejlődtek a múzeumok technikában, beleértve ebbe a raktározás, az állagmegóvás, a kiállítás és a tudományos feldolgozás színtereit éppen úgy, mint a látogatók fogadásának rendszerét. Mindez persze nem mond ellent a napi gondoknak, nem oldja fel az ellentmondásokat, csupán azt jelzi, hogy az intézmények és az egyes szakmák fejlődésének, belső mozgásának tempója más, mint a bennük élő és őket alakító emberé. 1. A muzeális gyűjtemények létrejöttének korszakai csakúgy, mint változó tudományos és kulturális (közművelődési) szerepük a mindenkori társadalomnak a művelődéshez való viszonyát tükrözi, hangsúlyosan természetesen a közös kulturális örökséghez való viszonyulását.

1 Amint Európában másutt is, a közgyűjtemények létrehozásának virágkora Magyarországon a polgárosodás, a modernizáció folyománya volt, vagyis azé a korszaké, amely - látszólag paradox módon - a gazdaság, a társadalom és a kultúra átalakítását tűzte zászlajára. Ugyanakkor felismerte az előző századok reprezentáns emlékei megőrzésének szükségességét, s - az alsóbb néposztályok, elsősorban a társadalom döntő részét alkotó parasztság kultúrájában - felismerni vélte a formálódó nemzet közös kulturális örökségét. Ez azonban már a XIX. század vége, utolsó harmada, a népművészet fénykora, Európában a nemzeti kultúrák konstruálásának időszaka, az annak reprezentálására kiválasztott népcsoportok, regionális kultúra-változatok virágkora.

2 Magyarországon számos tényező erősítette ebben a korszakban a kulturális örökség múzeumi reprezentációját csakúgy, mint annak a nagy 1 Vö.: Viga 2005. 571-582. 2 Hofer 1975. 398-414, 1989. 59-75; Hofer - Niedermüller (szerk.) 1988; Fügedi 2001.