Selmeczi Kovács Attila (szerk.): Lélek és élet. Ünnepi kötet Lackovits Emőke tiszteletére (Veszprém, 2006)

Viga Gyula: Néhány megjegyzés néprajzi muzeológiánkhoz

nyilvánosság számára történő bemutatását (a millennium, a különböző - hazai és nemzetközi - iparkiállítások, a világkiállításokon való bemutatkozások, stb.). Az általuk keltett érdeklődés serkentőleg hatott a vidéki múzeumok létrejöttére is. A muzeális gyűjtemények létrehozásának másik jelentős meghajtója a trianoni békeszerződés, ill. az annak következtében létrejött megcsonkított Magyarország, ill. a magyarság szembesülése azzal, hogy az ország területének kétharmadával nem egyszerűen több milliós emberveszteség érte, hanem olyan karakteres népcsoportok váltak más impériumok részévé, amelyek a centrumhoz képest kevéssé modernizálódtak, s annál erőteljesebben őrizték a - közösnek tartott - nemzeti kulturális örökséget. A magyar néprajzban jószerével máig tetten érhető, hogy a határokon túli magyar csoportok kultúráját archaikusabbnak véli az anyaországinál, s úgy tekint azokra, mint a tradicionális nemzeti kultúra letéteményeseire. Az 1920-as országhatárok valóban sajátos helyzetet idéztek elő a magyarországi múzeumügyben: nagy múltú, s jelentős gyűjtemények váltak más országok kulturális örökségévé. Elegendő itt csupán Kolozsvár és Kassa múzeumaira utalnunk. Az utóbbi elvesztése például kifejezetten serkentőleg hatott Miskolc múzeum- és könyvtárügyének fejlesztésére, aminek célja kimondottan a kassai múzeum és könyvtár állományának „pótlása" volt. De ez az időszak az egész országban a múzeumalapítások frekventált korszaka, ami a vidéki városok és mezővárosok vékony értelmiségi rétegének, pontosabban azok reprezentáns képviselőinek a helyi kulturális életben való jelentős szerepvállalását is tükrözi. Az intézmények, különösen is a néprajzi gyűjtemények következő virágkora a második világháborút követő évtizedekre tehető. Az 1950-es évek második felétől, különösen 1962-től, a megyei múzeumi szervezetek kialakításától kezdve a tájmúzeumok életre hívásának talán leghatékonyabb időszaka kezdődött el. Ez a néprajzi gyűjtések és gyűjtemények, valamint a helytörténeti kollekciók létrehozásának virágkora, amit több tényező motivált. Mindenek előtt az, hogy a vidéki Magyarország korábbi arculatának, különösen is a tradicionálisnak tartott paraszti társadalomnak és kultúrájának változása minden korábbinál szembetűnőbb volt. A korszak kulturális ideológiája - a paraszti társadalom ambivalens megítélése ellenére - általában nem gátolta, lehetőségei szerint inkább támogatta a tárgyi kulturális örökség összegyűjtését. Ennek folyamata azonban csakúgy, mint az egyes intézmény-kezdemények szárba szökkenése vagy elmúlása, mélyen be volt ágyazva a helyi kultúrpolitika szövetébe. 1990 után a muzeális gyűjtemények létrehozásának új szakasza kezdődött, amit számos új feltétel motivált. Ezek közül itt csak kettőt említek. Az egyik - az Önkormányzati Törvény révén - az önirányítás létrejötte, az önszerveződő közösségek, leginkább a kultúra, hangsúlyosan a közös kulturális örökség ápolására szerveződő egyesületek létrehozásának új hulláma, amibe beleértem a mecénások szerepét, a magángyűjtemények adományozásának ma még egyáltalán nem jellemző formáit is. Csak megemlítem a gomba módra szaporodó „falumúzeumok", „tájházak", a nyilvánosság elé tárt „magángyűjtemények" születését, amelyek örvendetes létrejöttükkel nem kevés szakmai gondot is felvetettek. A másik új feltétel jószerével újfajta társadalmi meghajtót jelent - mind idehaza, mind világszerte - a múzeumok számára. Altalánosságban a globalizáció részeként emlegetik, jóllehet árnyaltan és regionálisan is tematizálható problémakörről van szó. Elsődlegesen arról, hogy a Világ mind nagyobb részén, kikoptak a használatból és eltűntek a helyben készített tárgyak, eszközök, eltűntek a tárgyi univerzum táji változatai, s egyre inkább egységes tárgyi világ uralja az emberek környezetét. Mindez sokakban felértékelte az elődöktől átvett tárgyi örökséget csakúgy, mint a közösnek tartott kulturális tradíciót. Egészében igaz azonban, hogy