Regenye Judit (szerk.): Karlovánszky Alán Veszprém megyei kutatásaiból (Veszprém, 2000)

S. LACKOVITS EMŐKE: Előszó

kozott. Erre az időt nem sajnálta, bármikor készséges volt a hozzá fordulókhoz. Klasszikus értelemben vett muzeológus is volt, részeként tudósi emberi magatartásának. Ezért volt számára a kutatáson túl a múzeumi ismeretterjesztés is szívügye, elengedhetetlen része tevékenysége teljességének. Vallotta és hirdette, hogy az a kutatás, amelynek eredményei csak a szakmabeliek előtt válnak ismertté, nem teljes, s megkérdőjelezi a múzeumnak mint tudományos és művelődési létesítménynek a szükségességét. Hiszen ezek a köz művelődésének gyarapítására hívattak életre! Az, a ma már egyre ritkábban létező ember volt, aki várta és kereste a másik embert, akár feltárásról, akár továbbadásról lett légyen szó. Ez a másik ember: munkatárs, látogató, érdeklődő vagy barát volt, társsá, segítőtárssá vált, akivel megosztotta gondolatait. Ilyen társnak, segítőtársnak tekinthettük őt is, a bennünket foglalkoztató témákkal kapcsolatban. Ezt az embertársat és valódi értelemben vett felebarátot kapta meg mindenki, aki vele őszinte, tiszta emberi kapcsolatba került: kollegái, ásatási munkásai, barátai. Amikor és ameddig tehettem, munkáimról, írásaimról véleményét kértem. Az ő véleménye mérce volt számomra. Javaslatait, kritikáját mindig elfogadtam, s ez kivétel nélkül hasznomra vált. Egy-egy eldöntendő kérdés esetén, egy-egy megszületett munka után máig felvetődik bennem a kérdés: mit szórna ehhez, mit mondana róla Alán? Meggyőződésem, hogy ezekkel a gondolatokkal nem vagyok egyedül. Szilárdan hiszem és tudom, hogy sokat jelentett és sokat adott embertársainak. Mindenekelőtt magas erkölcsi mércét és minőséget: életvitelben, munkában, emberi kapcsolatokban egyaránt. A legmagasabb követelményrendszert mindenekelőtt magának állította fel, de csak azokkal tudott igazi baráti kapcsolatot kiépíteni és ápolni, akik elvárásainak megfeleltek. E téren nem ismert engedményeket: önmagával szemben vagy másokkal, egyaránt és azonos módon könyörtelenül szigorú volt. Ami rövid ismeretség után már feltűnt és lenyűgözött benne: a minden körülmények között önállóan gondolkodó, szabad ember mivolta. Ezért azután sokak számára kényelmetlen és kellemetlen személlyé vált, amivel viszont tisztában lévén, szellemi szabadságából fakadó nagyvonalúsággal lépett túl. Klasszikus értelemben vett úr volt, a szellem arisztokratája. Ugyanakkor szerény ember és szemérmes férfi. Önmagáról baráti körben is keveset, vagy alig beszélt - csak azt mondta, ami elkerülhetetlenné vált. Igazán fontosnak magával kapcsolatban munkáját tartotta, a rá váró feladatokat, a kutatásival kapcsolatos, megválaszolandó kérdéseket, az ismeretlent, az új összefüggéseket megfejtő, megvilágosító feltárásokat. Tisztelte az életet, de nem félt a haláltól, tudta, kinek a kezében van, bár hitéről nem beszélt - az érezhető volt, megtapasztalható életviteléből. A halál gondolatának szorongattatása nem kötötte gúzsba, bár tiszteletet parancsoló racionalitással beszélt az élet véges voltáról, ezért szabad lélekkel tehette mindazt, amelyre megbízatását nem földi hatalmasságoktól kapta.