Márkusné Vörös Hajnalka - Mészáros Veronika (szerk.): Háztörténetek - A dunántúli németek kulturális jellemzői (Veszprém, 2006)

Lantosné Imre Mária: Szakrális belső- és külső terek a dunántúli német településeken. A hagyomány és a változás

nak különösen az ellenreformáció idején nőtt meg a jelentősége. A Vízkereszt ünnepén megszentelt vízből mindenki vitt magával az otthonába. A szenteltvizet nemcsak a napi életben, a keresztvetéskor, hanem különböző élethelyzetekben családi ünnepek idején is használták egymás megáldására. A keresztelőről hazahozott gyermek homlokát és pólyáját a családtagok evvel jelölték meg. Az új otthonukba lakodalom után belépő fiatal pár egymást hintette meg vele. A felravatalozott halotthoz érkezők egy rozmaringcsokrot szenteltvízbe mártva meghintették a halottat. A németeknél szokásos házassági szerződést, valamint a birtok adás-vételi szerződés megkötését szenteltvízzel való meghintessél is megerősítették. A 19. században a Baranya és Somogy területén működő üveghutákban és a fazekasműhelyekben készült szenteltvíztartókat búcsújáróhelyeken árusították. Itt említenénk meg, hogy a 19-20. század fordulóján százával árulták Máriagyűdön a szenteltvizes korsókat, amiben kisebb-nagyobb mennyiséget haza is lehetett vinni. A 19. század második felétől a lakótér berendezéséről már több adat áll rendelkezésünkre. A katolikusoknál a szentsarokban a feszülettel, a vallásos témájú szobrokkal és képekkel együtt helyet kaptak a búcsús emlékek, az ún. „zwickelt" (díszített) gyertyák, a viasz tárgyak, és esetenként a szentelt növények. A hagyomány szerint a 19- század fordulójáig a gazdagabb parasztleányok nyers viaszt is kaptak hozományba. Ennek anyagát a gyertyaöntő mesterrel öntettek ki igény szerint. A gyertyát mint nélkülözhetetlen szentelményt otthonaikban, a sublóton őrizték. Az 1930-as évekig a gyertyát - amit egy esztendőn át használtak - általában Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.) napján a plébániatemplomban áldatták meg. Emellett gyakorta hoztak gyertyát a búcsú járóhelyekről is. A gyertya egykor végigkísérte az ember életét. A katolikus keresztelést követő liturgikus mozzanatnál az anya, kezében égő gyertyával tesz fogadalmat gyermeke vallásos nevelésére. Vidékünkön a német lakosság használta a vékony szál ún. Zug-gyertyából tekercselt, karperechez hasonló gyertyafonatot. Ezt karra fűzve égették. Helyenként a leányok hímzett zsebkendőbe takarva, a vasárnapi szentmisére is vitték. A németek lakta vidéken esküvő alkalmával az oltár előtt a mennyasszony a szertartás alatt, csuklójára fűzve égette. Télen a menyasszonyi csokrot ez helyettesítette. A haldokló mellett virrasztva is égettek tekercsgyertyát és „tásli"-t, a fonott lapos gyertyaköteget. Temetéskor pedig a halott koporsójába téve vele eltemették. Az otthonok szakrális tárgyainak sorában szólnunk kell két régebbi tárgycsoportról, amelyek különösen a 18-19- században voltak ismertek. A barokk korban a főúri és polgári körökben elterjedt kolostormunkák, a polion keretezésű viaszképek, pergamen mini4. Guardini 1938: 47.