S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Lantosné Imre Mária: Szentgál monográfusa, Szentgál anyagi műveltsége

szemléletes képet ad a történeti Magyarország állattartó vidékeinek eltérő szokásairól, pásztorépítményeiről, eszközanyagáról. A múlt század végére az erdők lassú fogyásával, és a tagosítást követően fokozatosan megnőtt a földművelés szerepe. A talaj megmunkálásának a vetés, az aratás, a kertgazdálkodás tennivalóiból a nemzetes családok minden tagja kivette részét. A szerző minden részletre kiterjedő leírása a helyi munkafolyamatokról és a földművelés eszközanyagáról egyúttal számos összehasonlító adatot is feltár a Kárpát-medence földművelési rendszereiről. A táplálkozás, konyhák felszereltsége az életminőség egyik legjellemzőbb összetevője. Az 1940-es évekig Szentgálon, a füstös-, és szabadkéményes konyha, kemencével illetve takaréktűzhellyel egyidejűleg számtalan formaváltozatban élt. A módosabbak a vas takaréktűzhely megvásárlásával modernizálták háztartásukat. A tűzhely függvényében cserép és vasedényt egyaránt használtak. Nagyobb lakodalmi és ünnepi kifőzésekhez nélkülözhetetlenek maradtak a fazekasok által készített nagyméretű főzőfazekak. A cserépholmi használata főleg a tej és a szilvalekvár tárolására a későbbiekben is alkalmasabbnak bizonyult. A nemzetes családok táplálkozása a konyhák lassú átalakulása ellenére konzervatívabb maradt. A városi élet hatása az étkezésben csak részben hozott változást. A növényi nyersanyagok felhasználása, tartósítása Szentgálon több évszázados népi gyakorlat hagyományát őrizte. A táji adottságokból fakadóan itt pl. bükk- és tökmagból üttettek olajat. Az emlékezet nyomán a magyar lakosság körében egykor a házaknál is működtek olajütők, később az ország más területéhez hasonlóan a németek olajütőiben dolgoztattak. Vajkai Aurél kiváló érzékkel ismerteti az ételféleségek helyi sajátosságait és jellegzetes tájneveit. így ismerjük meg a forró sós vízben főtt zellerlevél-, hagyma-, valamint reszelt tésztából tejjel habart „hapatyóka"- levest, másnéven habart „mutymuruty"-ot, a „cakompak", névvel emlegetett bab-, krumpli-, zöldség- és csipetkéből főzött levesfélét, valamint társait: a „katrabócá"-t, a „koszmacská" -t, a „pulutyká"-t, stb). A receptek leírása, és a szerző minden részletre kiterjedő megfigyelései az elkészítésben is eligazítanak bennünket. Erdetiségük mintát és ötletet ad korunk szakácskönyv íróinak is.

4 A helybeliek étkezési-étrendi szokásaira vonatkozóan Vajkai Aurél szociográfiai jellegű statisztikát készíttetett. Baráth Károly igazgató tanító 1942 húsvétján, 55 elemi iskolai tanulóval (-napszámos, gazdasági cseléd, gyári munkás, kisbérlő, kisbirtokos gazda, nagygazda, iparos származású gyermekek) leíratta heti étrendjüket. A felmérés alapján rendkívül összetett képet kapunk, hasonlót a Balaton-melléki és a Nyugat-dunántúli állapotokhoz, ételféleségekhez. Az étkezés módjában a háborút követő évek gyökeres változást hoztak. A szerző ezirányú megfigyelései rámutatnak a korabeli életmódváltásra, a ha-