S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)
Schleicher Veronika: Vajkai Aurél, a fotográfus II.
Schleicher Vera VAJKAI AURÉL A FOTOGRÁFUS II. A Vajkai-fotók mennyiségét és arányait bemutató adatsorok után azok minőségéről és értékéről is szót kell ejtenünk. Fotó- és művészettörténeti jártasság hiányában le kell mondanunk a képek mint műalkotások kompozícióját, fény-árnyék viszonyait és általában, művészi értékét érintő megállapításokról. Nyilvánvaló azonban, hogy a Vajkai-képeket a napi munka során használó néprajzos muzeológusokként nemcsak a fotók forrásértékét és lehengerlő mennyiséget értékeljük nagyra — hiszen sokat fényképezni lehet pazarlás is! — hanem azokat a laikus néző számára ösztönösen és azonnal megnyilvánuló képi erényeket is, amelyek nagyban hozzájárulnak kiállításaink látványának emeléséhez. A II. világháború előtti két évtized világhírű „magyaros stílusának" hamis idilljét, de a szociofotó drámaiságát is nélkülöző népi életet bemutató képek legszembetűnőbb jellemzői: a beállítások keresetlensége, a kompozíció nyugalma, a fő téma határozott kiemelése. A hétköznapi eseményeket, helyszíneket, embereket ábrázoló képek hitelét a színvonalas néprajzi fényképezésre általában jellemző eszköztelenség 1 adja, s ez még a nyilvánvalóan a kamera kedvéért beállított jeleneteket (így például az egyes népi orvoslási tevékenységeket és mágikus eljárásokat) is emberközelivé teszi. Az értékelés másik útját választva osztályozhatnánk a fotókat azok muzeológiai értéke szerint 2 , kiemelve az ún. „egyetemes értékű fotográfiákat" (minden bizonnyal ezek közé tartozik a szentgáli zsidók kitelepítéséről készített sorozat (1. kép), a „lokális helyi értékkel bíró fotográfiákat" (ide tartozik a Vajkai-képek legnagyobb része), illetve a „gyűjtemény szempontjából értéktelen fotókat". Ez utóbbiak közé sorolhatnánk a más megyékben valamint a külföldön készített képeket — e fotók azonban, mivel hivatalos kiküldetésben készültek, múzeumtörténeti dokumentumként kezelendők. A képek egy része olyan művészi-esztétikai értelemben igénytelen tárgyfotó, amelyeknek, amennyiben nincsenek pontosan adatolva (és bizony e téren vannak hiányosságok'), hasznossága igencsak megkérdőjelezhető. A néprajzi gyűjtemény feldolgozására irányuló kutatómunka, sőt akár az újabb tárgygyarapodások tanulságai azonban időről időre figyelmeztetnek bennünket: kár volna e képeket az „értéktelen" kategóriába sorolni. Több szempontból lehetne tehát e fényképekben rejlő értékeket vizsgálni. Bármelyik utat is választanánk azonban, mindössze a képek „abszolút" értékéhez jutnánk el, ahhoz a fiktív értékhez, melyet savmentes csomagolásba helyezve a lemezszekrényben képvisel a negatív. Hogyan válik ebből valódi, realizált érték,
