S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)
Schleicher Veronika: Vajkai Aurél, a fotográfus II.
azaz hogyan szólal meg a „szem nyelve": hogyan érvényesül a fotó verbálisan le nem fordítható képi igazsága? A néprajzi tárgyú fényképek hasznosításának sajátos módját a Vajkai életműből választott példák alapján mutatjuk be. A példaként szereplő képek többszörös választás eredményei. Vajkai Aurél rengeteget fényképezett — a látás képességét a gép keresőjébe nézve gyakorolta, kezét az exponáló gombon tartva, hogy választhasson a valóság képeinek sokaságából. Következő választása annak eldöntése volt, előhívja-e az adott tekercset, esélyt adva a valóságnak a reprodukcióra. Az előhívott kép pedig ismét választás elé került: nagyítás lesz a sorsa, és ajándékba kapja valaki, múzeumi leltárba kerül vagy haza, a fotós otthonába, az asztalfiókba. Múzeumi leltárba kerülve, a megfelelő körülmények biztosításával a kiválasztott pillanat elvileg időtálló lett, ám az igazi választás: a láttatásra való kiválasztás csak ezután következik. A szempontok, melyek a válogatásban a Vajkai örökébe lépett muzeológusokat vezérlik, időről időre változhatnak. Mind a kiállítás témája, mind a tér adta lehetőségek, mind pedig a negatív állapota befolyásolhatja a döntést, de a lényegen nem változtat: a képek korábban már jelzett tematikai és földrajzi sokszínűségnek köszönhetően a Laczkó Dezső Múzeumban Vajkai-fotó nélkül csak kivételes esetben készülhet néprajzi kiállítás. Hogyan használta azonban a képeket maga a fotós? „Néprajzkutatóink közül — ki többé, ki kevésbé — saját munkájában is felhasználta a fotográfiát" — állapítja meg Tari János a II. világháború előtti néprajzi fényképezésről. 4 ' Az 1930-as évektől terepmunkát végző, majd publikálni kezdő Vajkait kétségkívül az előbbi típusba kell sorolnunk: folklorisztikai tárgyú és tudományelméleti munkáin kívül szinte minden publikációját fényképek egészítik ki. Több területen is megnyilvánuló módszertani rugalmasságának és újító hajlamainak megfelelően azonban azok közé tartozott, akik szakítottak az 1930-as évekig meglévő gyakorlattal 5 , amely a fényképezést illusztráló, alkalmi és ösztönösen használt „kiegészítőnek" tekintette. Tárgyi néprajzi dolgozataiban a képek a szöveget kísérik 6 , nem csupán az állítások és következtetések illusztrációjaként, hanem annak bizonyítására is, hogy a szerző valóban járt a helyszínen. A minden egyes fotó alatt ott hivalkodó „Dr. Vajkai A. felv." megjegyzés különösen a Veszprém megye népi építészete című dolgozatban (Néprajzi Értesítő, 1940) válik feltűnővé, amelyet a tereptapasztalatok jelentőségének alábecsülése miatt többször is bírált 7 Bátky Zsigmond emlékének szentelt Vajkai Aurél. A fotóhasználat sajátos megoldásai azonban nem e klasszikus etnográfiai dolgozatokban, hanem a társadalomnéprajzi kérdéseket is érintő, illetve az egyéniségkutatás szempontjait érvényesítő cikkekben érhetők tetten. Ezek közé tartozik az Ethnographiában publikált Falusi foghúzók című, mindössze három oldalas cikk, amelyben Vaj kai nem egyszerűen illusztrációként használta a mellékelt két fényképet (2. kép, 3. kép), és nem is a leírás-magyarázat helyettesítéseképpen,
