S. Lackovits Emőke (szerk.): Emlékkötet Vajkay Aurél születésének századik évfordulójára (Veszprém, 2003)

Borók Zsuzsa: Vajkai Aurél nyomában Szentgálon

A szentgáliak körében gyakori volt az igen egyszerű szállítási eszközök használata. Ilyen volt a csíptető, melyet általában mogyorófa 20-30 cm-es ágából készítettek. Középen félig behasították, és száránál fogva beletűzték az erdőben szedett csattogóepret, bagóepret, majd a bot végét összekötötték, és úgy vitték haza.

5 A kobakot fakéregből készítették úgy, hogy keresztirányban visszahajtották, majd széleit galagonya tüskéjével összetűzték. így egy kolomp alakú edénykét kaptak, melybe szintén törékeny erdei gyümölcsöt szedtek: epret, szedret. E két, valószínűleg archaikus jelenségeket magában hordozó eszközt Vajkai is bemutatja, és adatközlőim is egybehangzóan ismerik.

6 A monográfia nem foglalkozik azokkal az alkalmi szállításmódokkal, amelyeket a falubeliek a rajtuk lévő ruhaneműk segítségével oldottak meg. Egyéb szállítóeszköz hiányában az epret kalapjuk szalagjába körbetűzve vagy csokorba kötve is vitték. Házkörüli munkák közben kötényüket használták elsősorban a nők bab, borsó, zöldség, tojás, stb. szállítására. Kétféleképpen tették alkalmassá a kötényt a szállításra: két alsó sarkát összefogták egyik kezükkel vagy a kötény pert1 íjét elöl kötötték meg, az egyik sarkot átbújtatva alatta a másik sarokkal összekötötték, így szabadon maradt mindkét kéz.

7 Szentgáli férfi nem indult el bot nélkül otthonról. A különböző foglalkozásokhoz, tisztségekhez jellegzetes botok társultak, melyek elsősorban szimbolikus szerepet hordoztak. Emellett azonban -főleg pásztoroknál-, a szállításban is szerepet kaphattak oly módon, hogy batyuba kötött ételt vagy egyéb csomagot akasztottak rá, és úgy vitték a vállukon. Vajkai ezt a jelenséget nem említi, csak a botok fahordásban betöltött szerepét ismerteti.

8 Érdemes felhívni a figyelmet arra is, hogy a nemes urak úgynevezett sétabotot használtak, melynek egyenes fogója szinte derékszöget zárt be a bot nyelével. Ezeket is pásztorok készítették — valószínűleg ajándékba vagy megrendelésre —, mintaviláguk eltért a hagyományostól és inkább a polgári ízlésvilághoz közelített. (2. kép) A juhászoknak is volt a mindennapos használaton kívüli, ünnepi alkalmakon viselt botjuk. A terelésben használt őrzőboton kevesebb minta volt, és az is csak a kampóján, hogy a munkavégzésben ne akadályozza a pásztort. Az utazóboton — ahogy egy szentgáli juhászcsaládból származó adatközlő mondta — a kampótól a bot aljáig futhatott a cifra minta (3. kép). A Laczkó Dezső Múzeum is őriz néhány Vajkai által gyűjtött botot, melyek között mindegyik előbb említett típus megtalálható, de tanulmányaiban sajnos nem részletezi használatukat. Malonyay Dezső és szerzőtársai sok őrző-, utazó- és sétabot rajzát közlik „A magyar nép művészete" sorozat III. kötetében, de nem ismertetik, hogy mely balatonvidéki faluból származnak.

9 így adataikat csak annyiból tudjuk felhasználni, hogy megállapítjuk, nem egyedülálló szentgáli jelenséggel van dolgunk.