Hudi József - Tóth G. Péter (szerk.): Emlékezet, kultusz, történelem- Tanulmányok az 1848/1849-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulója alkalmából (Veszprém, 1999)

Kultusz... - Vörös Boldizsár: 1848-49 történelmi személyiségei - 1918-19-ben

1 Vörös Boldizsár I 1848-49 történelmi személyiségei 1918-19-ben J^Lz 1918-as magyar polgári demokratikus forradalom, majd az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság vezetői, a tömegeket megcélzó történelemábrázolásukban nem egy esetben felhasználták az 1848-49-es magyar forradalomban és szabadságharcban részt vevő kiemelkedő történelmi személyiségek alakját. Ám e jelenség részletesebb bemutatása előtt, rögtön felvetődik a kérdés: miért volt célszerű bármely politikai rendszer, csoport számára a történelmi személyiségek ilyenfajta megjelenítése? Szűcs Jenő mutatott rá: a történelmi figurákkal, mint politikai szimbólumokkal „sok mindent el lehetett mondani, amit közvetlen politikai kategóriákban az adott viszonyok közt nehéz volt a tömegek számára megfogalmazni. Jelbeszédről volt szó bizonyos értelemben.

1,1 Már a dualizmus kori Magyarország döntéshozóinak politizálási gyakorlatában is nagy szerep jutott a történelemnek, s ezen belül a kiemelkedőeknek tekintett történelmi személyiségek ábrázolásának (szoborállításokkal, helyelnevezésekkel, stb.), azok politikai jelképekként való felhasználásának. A fennálló viszonyokat, az uralkodó politikai csoportok történelemszemléletét, történelmi személyiség-megjelenítéseit, az ábrázolások aktuálpolitikai tendenciózusságát bíráló-elutasító Magyarországi Szociáldemokrata Párt a századfordulón - feltehetőleg a társadalom szélesebb rétegeivel való kapcsolatteremtés érdekében - szintén kialakította a saját panteonját, amely politikai (elsősorban munkásmozgalmi), művészeti és tudományos „forradalmárok" csarnoka volt. S bár e hősgaléria alapvetően nemzetközi volt, mégis belekerült néhány magyar történelmi személyiség: Frankel Leó, Petőfi (akinek budapesti szobránál a századfordulótól - így 1919-ben is - a szociáldemokraták március 15. alkalmából rendszeresen nagygyűlést tartottak), Martinovics és Dózsa. S méltatásaikban a fennálló társadalmipolitikai rendszer elutasítói lényegében éppúgy politikai jelképekként, saját nézeteik kifejezőiként használták fel az általuk kiemelkedőeknek tekintett történelmi személyiségeket, mint az általuk ezért is kárhoztatott uralkodó politikai erők az övéiket.

2 Az 1918-19. évi forradalmakban pedig a hatalomra jutó, addig ellenzéki erők intézkedéseket tettek a letűnt rendszerek panteonjainak eltávolítására és arra, hogy ezek helyére az új világ eszméit kifejező hősgalériák alakjait állítsák fel. A továbbiakban azt fogom vizsgálni: a forradalmak vezetői, intézkedéseikben,