Gopcsa Katalin (szerk.): Egry (Budapest, 2005)

I X 1 legnagyobb ünnepem, ha a Nemzeti Múzeumba mehettem. (Mezítláb nem engedtek be.)... Képet, képet kerestem mindenhol... Festő szerettem volna lenni, de még fiatal és tájékozatlan voltam az e körüliekben", olvashatjuk az Emlékek életem körül című írásában. Valóban csodálatos, ahogy a nyomorgó családnak ebben a tehetséges, nincstelen, a negyedik polgáriból kimaradt gyerekében él a vágy a képek iránt, és minden alkalmat megragad, hogy festék, olaj, lakkok között lehessen. A Zala megyei Újlakon született 1884. március 15-én. Szülei egyszerű földműves emberek voltak, akik egy családi perpatvar miatt nincstelenné váltak, apja még a börtönt sem kerülte el. így aztán földönfutókká lettek, és különböző vándorlások, béreslakások után minden vagyonukkal, ami apró batyukban elfért, nekivágtak a fővárosnak. Az Egry család nemigen tudott beilleszkedni a fővárosi nincstelenek életmódjába, a gyerek Egry vizet árult a Városligetben, kosarat segített cipelni, a velük ágyrajáró zenészeknek kottát másolt, később maltert hordott kőműveseknek. A változás akkor következett be, amikor Fellegi Emil dekoratív festőnél kezdett inaskodni. „Egyszóval akkor léptem tulajdonképpen abba a világba, ahol az ember elveszti reális valóját... S ilyen induláskor szabadulnak föl az emberben rejlő, robbanó ösztönök, mániás rajongások. Ilyenkor építi az ember azt a boldog képzelt világot, amiben a megnyugvás ismeretlen... Mikor képen-színen-vonalon kívül már nem tud látni mást." Hamarosan a főleg arcképfestést vállaló Korcsek János festőnél segített és tanult, és a Mintarajziskola esti kurzusait látogatta. Képének Nemzeti Szalon-beli első kiállítása után kereste fel munkáival a Művészet szerkesztőségében Egry Lyka Károlyt. Lyka figyelme, pártfogása, segítsége nemcsak anyagi, de erkölcsi támogatást, biztatást jelentett, és más festők ismeretségét: Mednyánszkyét, Farkas Istvánét. Korai, 1903 körül festett, sötét hátterű önarcképe a húsz év körüli, még önmagát is kereső, nyers fiatal arcot mutatja. Nagy Balogh János 1900-1910-es önarcképeivel való rokonságátjói mutatja a Modern magyar festészetet (1896-1919) bemutató kötet Egry 1903-as Önarcképét (1. kép) a Nagy Balogh önarcképekkel együtt reprodukáló oldalpárja. Távoli rokonságot is felfedezhetünk a képen az Egry által a múzeumban tanulmányozott és néha másolgatott Munkácsy sötét tónusú festői előadása között. A Munkácsy romantikus-realista művészete iránti tisztelet több 1900 táján festett falusi életképében is tetten érhető. Csakúgy, mint a Paál László festészetéé, akinek hatása néhány korai, fás-ligetes Balatonpartot megörökítő tájképén mérhető le. Az Egry művészetével foglalkozók hosszabb ideig szinte kizárólag az 1922 után keletkezett művekkel foglalkoztak. A művész által később „homályba burkolt gyötrődés"-nek nevezett években festett vásznak első ízben kitüntetett figyelemmel az 1968-ban a nagykanizsai Thury György Múzeumban, majd 1971-ben a Magyar Nemzeti Galéria szintén Szíj Béla által rendezett kiállításán szerepeltek. Ezekben a későbbi művek sok gondolatcsírája megtalálható. Hallatlanul érdekes megfigyelni, hogyan alakul, formálódik a mesterségbeli tudás elsajátítása mellett természetlátása, mennyire intenzív, saját tapasztalatain átszűrt a társadalmi témák iránti érzékenysége, s mindez sokszor kivágás-szerűnek ható kompozíciókban nyilvánul meg. Munkásalakjai, nincsteleneket bemutató jelenetei tükrözik azt a szenvedélyes erőt, amellyel Egry is átélte ezeket az élményeket. A közös élmény hitelesíti az Éjjeli menedék (7. kép) című képét is. Ezt a témát párizsi útján ismét megfestette; a síkba rendezett kompozíció jobb oldali alakjában a fiatal Egryre ismerhetünk. Fülep Lajos a naturalisztikus elrendezést emelte ki, amikor az előkép a valóságos élet közvetlenségében a szükségszerűség hatását kelti. Meglepetés Egry munkásságában egy nemrég előkerült festmény, amely a Dunakanyart ábrázolja 1904 körül (2. kép). Haulisch Lenke a tónusos, lazúros technikával festett képnek több szempontból is nagy jelentőséget tulajdonít: a fenséges táj, ahol kétszeres elliptikus ívet rajzolva Pilismaróiról Dömösön keresztül Visegrád felé hömpölyög az egyre szélesedő Duna, és a tájra boruló fenyegető felhők mögül a sötétséget átszakítja a fény, amely a Napot mint magasabb rendű sugárzás forrását mutatja, ahogy átszellemíti az anyagot. Az ember érlelődésében nagy szerepe volt 1904-es, pár hetes müncheni, majd 1905-1906 közötti párizsi útjának. Párizsban beiratkozott a Julian akadémiára, de béklyónak érezte az oktatási módszereket, hamarosan ki is maradt onnan. „Mindezek dacára Párizsnak igen sokat köszönhetek fejlődésemben... - írta le emlékeit később -, ott láttam, hogy milyen alapon nyugszik a fejlődéshez szükséges mindazon érték, miket eddig nem ösmerhettem... nagyon becsültem Gauguint, Van Goghot, Puvis de Chavannes-t és a barbizoniakat." Párizsi tartózkodása alatt szívesen festette a város környéki erdőket, a kikötőket, a Szajna-partot. Ebben az időben kedvelte a sokszor egy színnel: a meleg barna változataival vagy a szienai vörössel hol sűrűbben, hol hígabb festékkel, laza ecsetvonásokkal megfestett kompozíciót. Korábban az 1903as Női fej (3. kép) átszellemített, áhítatot sugalló arca készült ezzel a technikával, de Párizsban a Szajna partot csónakokkal,