Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Haderő és hadviselés 1809-ben - VIZI LÁSZLÓ TAMÁS: AZ 1809-es győri ütközet a magyar történeti irodalomban

című fejezetében/ A győri kudarcot ő is elsősorban az ütközetet irányító császárikirályi hadvezetésnek, különösen Nugent táborkari főnöknek a hibájául rója fel, akit Napóleon silány epigonjaként jellemez.

29 Megítélése szerint „vezetésnek nyoma sem volt".

30 Kritikusan megemlíti ugyanakkor a császári-királyi hadvezetésnek alárendelt inszurgensek felszerelési hiányosságait, a begyakorlottság és kiképzettség alacsony szintjét, melyet „a személyes bátorság"

31 és lelkesedés nem pótolhatott. Wertheimer Edével összecsengően Marczali is határozottan cáfolja a felkelőknek a győri csatából történő megfutását, amelyet ő is a Komárom felé vonuló Tisza vidéki inszurgensek számlájára ír. Egyúttal találóan megjegyzi, hogy „Ez a szégyenteljes futás - mármint a csatában részt sem vett Tisza vidékiek visszavonulása - nem pedig maga a csata, okozta az utolsó insurrectiónak inkább komikus, mint gyászos hírét."

32 Horváth Mihályhoz hasonlóan Marczali is kíméletlen kritikát mond János főhercegről, akit olyan tapasztalatlan és öntörvényű parancsnoknak jellemez, aki nem engedelmeskedett a fővezér (Károly főherceg) utasításainak. Marczali az, aki először fogalmazta meg János főherceggel szemben ezeket a vádakat, s ezáltal kimondatlanul is felelőssé tette a wagrami csatából való távolmaradásért. Az inszurrekcióval foglalkozó munkák az utolsó nemesi felkelés századik évfordulójához kapcsolódóan, a XX. század első évtizedének a végén, illetve a tízes évek elején szaporodtak meg ismételten. A korszak historizáló hangulatát jól jellemzi, hogy országos és vármegyei szinten egyaránt nagy lendülettel láttak hozzá a nemesi felkelések feldolgozásához. A vármegyék zöme történeti és politikai szempontból egyaránt fontosnak és szükségesnek tartotta, hogy a napóleoni háborúk korának nagyszabású vármegyei szintű nekibuzdulásait megörökítse és az utódok emlékezetében megőrizze. E munkák elévülhetetlen érdeme, hogy megírásukat alapos levéltári kutatások és forrásfeltárások előzték meg. Néhány kivételtől eltekintve azonban többségüket a nemesi felkelés iránti túlzott elfogultság jellemezte, ami az inszurrekció erényeire rámutatott ugyan, de annak hibáit és hiányosságait nem tárta fel. A felkelés századik évfordulójára, 1909-ben készült el R. Kiss István szerkesztésében az a két kötetes munka, melynek első kötete

33 az utolsó nemesi felkelés történetét közel háromszáz oldalon keresztül elemzi, s részletesen bemutatja annak szervezési előkészületi munkálatait, az inszurgensek harcait, a győri csatát, Meskó tábornok sikeres visszavonulását, s a feloszlatásig teljesített katonai feladatokat. A kötet további részei különös érdekességgel bírnak, hiszen egyrészt az utolsó nemesi felkelés irodalmi feldolgozásának ismertetését,

34 másrészt pedig az inszurrekcióra vonatkozó érdekesebb anekdotákat adják és gyűjtik egy csokorba.

35 Az 1911-ben megjelent második kötet név szerint bemutatja az inszurrekció hőseit, a felkelő lovasezredek és gyalogzászlóaljak történetét, és közli a felkelők névjegyzékét.

36 28 MARCZALI 29 MARCZALI 588. 30 MARCZALI 586-588. " MARCZALI 586. 32 MARCZALI 588. 33 R. KISS I 34 CSÁSZÁR 35 REXA 36 R. KISS II