Nagy-L István szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 11. (Pápa, 2006)

Történelmi személyiségek 1809-ben - ZACHAR JÓZSEF: A magyar nemesi felkelés főparancsnoka, József nádor történelmi személyisége

„Királyi herceg József az, kitől Bátran remélhet balzsamos írt sebünk." József nádor válasza ekkora bizalomra nem is lehetett más, mint ami elhangzott: „Én, lelkesedve a dicső honi példáktól és polgártársaim szeretetétől, az alkotmány épségéért és a nemzeti jólét állandóságáért esdő hazánk akaratát szüntelen szemem előtt tartom, és szívemhez szorítom. Itt áldozom fel javaimat, véremet és reményeimet, s többre becsülöm sorsomat Croesus bőségénél, a Pompeiusok és Caesarok dicsőségénél, ha ezen áldozatok által a király, haza, alkotmány és nemzeti jólét fennmaradhat, s polgártársaim szívét megtarthatom." A napóleoni háborúknak a magyar határokhoz érése, sőt magyar földre való átcsapása idején megint más területen kényszerült arra József nádor, hogy uralkodó és magyarság közt közvetítőként lépjen fel. A koronázó fővárost és környékét megszálló francia csapatok élére állított marsall ugyanis semlegesnek ismerte el Magyarország földjét, és semleges magatartásra szólította fel annak lakosságát. Egyrészt uralkodó bátyjához intézett levelében határozottan visszautasította a bécsi vádakat a magyarok állítólagos francia kapcsolatairól és titkos terveiről: „Kényszerítve látom magamat, mint nádor és az ország feje, hogy minden vád elhárítására, amelyek a magyar nemzet becsületére és tekintélyére csak legkevésbé is hátrányosak lehetnek, Felséged igazságosságánál keressek menedéket. /.../ Kérem Felségedet, hogy a vádakkal szemben az egész országnak valamely kegyelmes nyilvános kijelentéssel méltóztassék valamelyes elégtételt adni." Ezzel egyidőben felhívással fordult a nádor Magyarország lakosságához: „Magyarok! Ha édes hazátok szép birtokában s a mostani kegyes igazgatás alatt akartok megmaradni, ha a maradék háládatosságra és a világ bámulására számot kívántok tartani, egyedül a haza szózatára figyelmezzetek! Nincs béke, nincs üdv, ha ellenséges hadak rohanásainak visszatartására szükséges erő hiányzik. Ezen nyugszik minden polgári társadalom alapja, ebből ered mind a külbátorság, mind a beljólét állandósága." A magyarsággal való azonosulásában a Habsburg-Lotharingiai Ház főhercege, Magyarország választott elsőszámú méltóságának a viselője a továbbiakban odáig ment el, hogy az 1808-as országgyűlési beszédében hangsúlyozta, „amiket mond, ne úgy vegyék, mint az ország első tisztjének intéseit, hanem mint polgártársuktól származott tanácsokat, amelyeket buzgó honszeretete és a nemzet javára szentelt igyekezete sugall". Cselekedeteivel is számos esetben tanúságot tett e szavai komoly megfontoltsága mellett. Leglátványosabb tette az volt, amikor az 1810-es budavári tűzvész kitörésekor a legtermészetesebb módon kapcsolódott be az oltási munkálatokba a veszéllyel nem törődve, és önmagát sem kímélve. Még a rázuhant égő gerenda következtében elszenvedett sebesülést követően sem akarta magára hagyni polgártársait, akik ezen már meg sem lepődtek. Ugyanis a francia forradalom államának ideológiai, majd Napóleon hatalmi háborúi során 1797-ben, 1800-ban, 1805-ben és 1809-ben is szükségesnek látszott a hadállítás középkorból örökölt és továbbélő intézményének, a nemesi felkelésnek az állandó hadseregbeliek melletti hadba szólítása. Ennek élére alkotmányos kötelezettségének megfelelően magától értetődően állt a nádor, ám hadparancsát a kötelességen túlmutató, önfeláldozásra utaló mondattal zárta: „Életemet, mint eddig, úgy a jövőben is,