László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 8. (Pápa, 2003)

TÓTH G. PÉTER: Emberevők - Törökverők. A magyarokról kialakított sztereotip képek és a vég vidéki lakomák kérdése

detben igencsak torz elképzelések lassan átalakultak: a vadállatias ösztönök elcsitultak, a magyarok "felhagytak" az emberevés és a vérivás szokásával, elhagyták pogány múltjukat. Továbbra is harciasak maradtak, de most már nem a végítélet-beteljesítő Isten ostoraként váltak ismertté Európa szerte, hanem mint bátor törökverök, akik állhatatosan küzdöttek a pogány ellen, és védték a kereszténység értékeit. A 16-17. században a feminizálódó nyugati udvari kultúrák sajátos ellenpólusaként a magyarok a végvidékek férfias értékeit, az udvari anti-kultúrát vagy jobban mondva az anli-udvari kultúrát tudták megjeleníteni, akárcsak a lengyelek.

87 A magyar és a lengyel nemes harcias bajusszal, párducbőrbe vagy medve-bundába csomagolva mely alatt csak a meztelen acél lapult, s melyet bármikor előránthatott, hogy egy suhintással vágjon ketté három pogány fejet - még a 19. század romantikus regényeiben is felfelbukkant.

88 A 18. század végén azonban már felcsillant annak a reménye is, hogy a magyarok szép lassan lecsendesedtek, felhagytak lázadozó életmódjukkal és kegyetlenségük is megszelídült. A történet pozitív végkicsengését csak az zavarhatja meg, hogy a horrorisztikus vámpír- és boszorkánytörténetek vagy a háborúk mindennapi borzalmai még manapság is gyakran hívják elö a nyugatiak kollektív emlékezetéből a keleti emberek, és ezen belül a magyarok vérszomjas, vadállatias jellemét. 87 V.o. még Áron Petneki, „Oriens in Occidente, Ungarn und Polen als exotisches Thema in der Kunst der 16. und 17. Jahrhunderts." In: Vera Zimányi ed.: La Pologne et la Hongrie aux XVt'-XVlIf siècles. (Budapest, 1980)145-149. 88 Verne Gyula (Jules Verne) regényében Sándor Mátyás alakjában a szabadságáért küzdő magyar hős és a keleti vadságot tükröző emberfarkas természete ötvöződött.