László Péter szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 7. (Pápa, 1997)
TÓTH PÉTER: A lázadók teste és az árulók büntetése. A pápai vallon zsoldosok kivégzése és a megtorlás hóhértechnológiájának kultúrtörténeti emlékei
kompozíciók szinte olyan érzést keltenek, mintha a szerző szemtanúként részt vett volna az eseményekben. A képmetsző azonban - mint a többi kortárs grafikus - felhasználta az 1600-ban megjelent Wilhelm Dillich által szerkesztett Ungarische Chronica rézkarcait, valamint az 1602-ben, Hieronymus Ortelius augsburgi polgár szövegével megjelent Chronologia Oder Historische beschreibung metszeteit. 120 Ez utóbbiakat Johann Siebmacher készítette. A "hosszú háborút'" megörökítő sorozat az 1584-es, 1588-as események bemutatása után az 1592-es év ostromait örökítette meg. Az 1592-es év eseményeivel 6 kép, az 1593-as és az 1594-es évvel 10-10, az 1595-ös évvel 8, az 1596-ossal 6, az 1597-essel 3, az 1598-assal 3, az 1599-essel 2, az 1600assal 1, az 160l-essel 4 és az 1602-essel 2 kép foglalkozott. Mivel a "hosszú háború" végére a hajdútársadalom önálló politikai tényezővé nőtte ki magát - és a Bocskaiféle mozgalomban már főszerep is jutott neki az események alakításában - a török háborúkra fokozottan figyelő német közvéleményt ez külön is érdekelte. A Zimmermann-féle metszetsorozat második, 1607-ben megjelent része hangsúlyozottan foglalkozott Bocskai mozgalmával és a hajdúkkal. Visszatérve azonban az első sorozathoz, számunkra érdekesek lehetnek az 160l-es év eseményeinek tablói. Megörökítésre került Székesfehérvár és Nagykanizsa ostroma, Paradeiser György kanizsai parancsnok és társainak bécsi kivégzése, valamint a pápai zsoldosok kivégzési jelenete. (1. kép) Ebből a felsorolásból is kiderül, hogy az erőszakos cselekményeket bemutató képek alapvetően domináltak a témaválasztásban. Az ostromjelenetek mellett a képmetsző ábrázolt ellenséges katonák levágott fejeivel megrakott török hadiszekereket, keresztény szerzetes törökök általi megnyúzását, török bég hajdúk általi gyötrését, és Némethy Balázs hajdúkapitány császári katonáktól elszenvedett kínzatását. A hadiesemények spontán agresszivitásának és a megtorlás halálnemeinek képei váltogatták egymást. Mindezek pedig két célt szolgáltak. Egyrészt tudósítottak az eseményekről, másrészt az olvasók igényeihez igazodva félelmet és borzongást keltettek, mely utóbbi hatásos propagandafogásnak bizonyult a törökökről és a hajdúkról kialakított sztereotip kép kialakításában. Az erdélyi memoriálékhoz hasonlóan tehát ezek a képi források sem csak a tudósítás tényszerűsügére korlátozódtak. További hasonlóság, hogy mindkettő részese volt a tizenötéves háborút megörökítő "kollektív emlékezésnek", és mindkét műfaj az esemény "kulturális emlékezetének" létrehozásában volt érdekelt. Csupán a létrehozás módjában volt különbség, hisz amíg a képi tudósítás a nyilvánosságnak szánt, a széles olvasó- és nézőközönséget befolyásoló propagandaeszközökkel, addig a memoriale-írók művelői gyakran személyes életélményük tapasztalati tökéjével kívántak hatni. Ez egyébként a hagyományteremtés régi és új módja közötti különbségre is rávilágít. A memóriáié szerzők több évszázadot átfogó, hosszú időtartamot megörökítő munkái helyett a 17. századtól a gyorsritmusú, az eseményeket felpörgetetten ábrázoló, és rövid időtartamot átfogó munkák lesznek a közvélemény leghatásosabb alakítói. Mindezek mellett azonban alá kell húznunk azt a 12,1 Cennerné Wilhelmb 1957: 189-190.
