Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 2. (Pápa, 1989)
Süpek Otto: A barokk fogalma
ACTA MUS EI PAPENSIS PÁPAI MÚZEUMI ÉR TESÍTÖ 2 - 1989 SÜPEK OTTÓ A BAROKK FOGALMA* Ahogyan a középkori kultúrát évszázadokon át sötétnek s ezáltal sötétben is tartotta a polgári életeszmény, - miközben önmaga megnyilvánulási formáira az örök értékű antik klasszicizmus fényét sugározta, - úgy tekintette, szinte századunkig, a barokkot is a klasszicista normáktól való eltérés szabálytalan, tehát torz termékének. A nem egészen gömbölyűre csiszolt gyöngyöt: a névadó portugál „barocco"-t, a szokatlan, a meghökkentő, s ezért „furcsának" azaz „bizarre"-nak, vagyis természetellenesnek, zavarosnak, esztelennek érzett gondolatmenetet; a nehéz intonációjú, nyugtalanító, disszonáns zenét; a statika törvényeit rengető építészeti dinamikát vagy szobrászati lendületet; a művészi üzenetet bonyolult szerkezetet sugalló, allegóriába rejtő, jelképpel jelző képzőművészeti vagy irodalmi alkotást; a válságos vüág indulatait, a félelmeket, az emberlét törékenységét, a bizonytalansággal együtt gomolygó biztonságvágyat nyers formanyelven, netán tájszólással és hevesebb taglejtéssel kifejező műveket mind-mind barokknak nevezte, s dekadensnek minősítette, korcsnak, patologikusnak láttatta az egyre magabiztosabb, az egyre kevélyebb burzsoá, azaz: antifeudális ítélkezés. Sőt! - a tiszta ész bírói székéből, a tárgyilagosság talárjába öltözött ítélőmesterként, antiklerikális hevülettel jezsuita, illetve egyszerűen csak katolikus keretbe záratta ezt az összetett, történelmi töltésénél fogva autonóm eszmetörténeti minőséget, s a protestáns barokkot üy módon megérteni sem próbáló, diadalmasan egyoldalú s emiatt csak részigazságokig jutó polgári tudományosság. Ámde még e részigazságok is oda vezettek, hogy az antifeudális történelmi szakasz végén, vagyis jelen korunkban, a kartéziánus logikájú tudósok letették a fegyvert, s módszeresen és lineárisan áttekintvén a közel négyszáz éves harcteret, számba véve a csatákat, tehát a pozitivista, a szellemtörténeti, a mélylélektani, esetleg a marxizáló ütközeteket, visszavonultak az agnoszticizmus szelíd terepére, a strukturalizmus vagy a szemiotika szellős sátraiba, s a barokkot ezután csak munkahipotézisként kívánják kezelni. Legjobban talán a barokk-kutatás nagymesterének: Jena-Rousetnak szavai bizonyítják ezt, azok a lemondó szavak, amiket híres „Adieu baroque"-jának, a barokktól való elköszönésének hangulatában írt le 1968-ban, „L'intérieur et l'extérieur" című könyvében, magyarul: „A bent s a kint" című munkában: „A barokk ideája azon fogalmak közül való, amelyek elfolynak ujjaink közt, mennél jobban vizsgáljuk, annál kevésbé birtokoljuk, a művekhez közeledve sokkal inkább a különbözőség mintsem a hasonlóság ragad meg bennünket, ahogyan távolodunk tőle, úgy párállik el minden az általánosságban. Nem tévedtek azok, akik e fogalmat zavarosnak és tévesen behatároltnak tartották: L'idée du Baroque est de celles qui vous fuient entre les doigts; plus on la considère, moins on l'appréhende; qu'on s'approche des oeuvres, la diversité frappe plus que les simihtudes; qu'on prenne du recul, tout s'évapore dans la généralité. On n'a pas eu tort de dire que la notion était confuse et mal délimitée." (p. 249) Egészen természetes, hogy a vüág megismerhetőségét vaüó kutatóelme átlép ezen az ismeretelméleti defetizmuson; a kartéziánus, a lineáris gondolkodást dialektikussal, - ha úgy tetszik: PascaÜval - váltja fel, s az ideológiai formák mibenlétét a történelmi folyamatok mozgástörvényeinek ismeretében kísérli meg feltárni, más szóval: a formáüst tartalmivá, a jelenséget lényegivé, a leírást anah'zissé mélyíti. Látnivaló ugyanakkor az is, hogy a barokk fogalmának meghatározását ott a legcélszerűbb megpróbálni, — jelesül Közép-Európában, - ahol a barokk teljességgé fejlődhetett, s az évszázadok során még meg is újulhatott s máig élő népiessé egyszerűsödhetett, nem úgy, mint például Franciaországban, ahol a konvergáló polgári fejlődés áüg több, mint félszázadnyi harcos jelenléte után a történelem útpadkájára szorította le, s utóvédharcra, majd lassú rokokó haldoklásra kényszerítette. Korántsem véletlen tehát, hogy az egyik legjobb barokk-szintézist a magyar Bán Imre készítette az 1962-ben megjelent barokk-antológia számára. Ez a bevezető tanulmány nemcsak hogy áttekinti a fogalom fejlődéstörténetét, hanem ráirányítja a figyelmet a barokk-művészet társadalmi és vüágnézeti * Előadás formájában elhangzott Pápán 1989. szeptember 29-én a Pápai Művelődéstörténeti Társaság Barokk kollokviumán.
