Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 2. (Pápa, 1989)

Süpek Otto: A barokk fogalma

alapjaira is, jóllehet maga sem mentesülhetett az akkori idők ideológiai és stüisztikai makuláitól és e miatt a modern gondolkozás kizárólagos forrásaiként csak az antik, a reneszánsz és a felvilágosodás kultúráját jelöli meg, látszólag a marxizmus klasszikusainak nyomán, lényegében - és velük együtt - azonban a polgári világfelfogás kívánalmai szerint, (p. 18) Manapság ugyanis világos már, hogy minden egyes kor az emberiség teljes kulturális örökségét szűrheti magába, - igényei szerint változtatva az egyes minőségek korhoz kötött jelentését, más szóval: csak azt őrizve meg belőle, ami örökemberi. Fényes példa erre nemcsak az I. világháború utáni érzékenység, amely a barokk nyugtalanságában rokonra lelt s mindenütt megújult érdeklődéssel fordult feléje, hanem a francia romantika ideje is, amikor az 1789-es polgári forradalom lényegének, történelmi tartalmának e művészi megfogalmazása magába olvasztotta a középkort, illetve a lovagi tettrekészséget, bátorságot, nőkultuszt, mégpedig eszmetörténeti előkészítőjének: a klasszicizmusnak ellenében; s minden bizonnyal avégett, hogy polgári erényekké változtassa azokat. Életre kelt a párizsi Notre-Dame, a francia középkor magasztos szimbóluma, de körülötte már a csodák udvarának forrongó népe áramlik -, Esmeralda bájosságában és szenvedésében, Quasimodo megható szerelmében pedig a Harmadik Rend embere találhatott tanulságot, történelmi leckét. Nyilvánvaló, hogy ez nem jelentheti a katalán-spanyol d'Ors 1935-ből való barokk-elméletének érvényességét, vagyis azt, hogy amiként a klasszikus középkor vége, az Hugo regénye emelt XV. század is barokk lázadás - a lángoló gótika révén - a fegyelmezett, a kiegyensúlyozott múlt ellen, úgy a romantika is az örök barokk egyik epizódja. Ez azt az alapvető tételt igazolja, amit Claude-Gilbert Dubois francia elődjeinek álláspontját meghaladva - a barokkra vonatkozóan megállapított 1985-ben újra megjelent 1973-as könyvében, a „Le Baroque "-ban: „Csak az a fontos, hogy egy szöveg, vagy egy téma esztétikai és irodalmi kiaknázása mi módon illeszkedik bele abba a társadalmi-gazdasági együttesbe, amelynek terméke és tükrözője, csak a szöveg, a téma, a mítosz, a műalkotás, a történelmi tény belső működési mechanizmusa a fontos: Ce qui importe, c'est la manière dont un texte, ou l'exploitation esthétique et littéraire d'un thème, s'insère dans un ensemble socio-économique dont U est le produit et le reflect, c'est le mécanisme de fonctionnement interne du texte, du thème, du mythe, de l'oeuvre d'art, du fait historique." (p. 14.) S a történelmi tény, a barokk alkotás létrehozója és működési módjának meghatározója, s egyszersmind megértésének nyitja, definiálásának sine qua non-ja a monarchia paradoxonában rejlik, abban, hogy a monarchia két ellentétes, ám egymást kölcsönösen átható egyensúlyát igyekszik megteremteni, amolyan történelmi és metaforikus Justitia-mérlegként : a feudálisét és polgáriét; mégpedig úgy - s ez a paradoxona - hogy a főnemes uralkodó a feudális rend megszilárdításának szándékát, az oligarchák anarchiája ellenében csak a hűbéri rend eüenfelének : a polgárságnak segítségével, pénzügyi és jogi támogatásával tudja érvényesíteni éppen a pénzigényes zsoldossereg és az állami adminisztráció révén. S ez azt jelenti, hogy a mérleg folytonosan inog, hol egyik serpenyője, hol meg a másik kerül följebb, s hol az egyik, hol a másik ideologikum veszi át a társadalmi élet irányítását, tehát a felépítmény-formák alakítását is abban az univerzális erőtérben, amelyben a pápasággal, a Vatikánnal, a hűbéri rend nemzetközi centrumával is meg kell küzdeni a nemzettéválás távlatában. És amikor például a szabályosan fejlődő, a modeü-értékű francia történelemben ez a mérleg végre egyensúlyi helyzetbe kerül fél évezred harcai után, s közvetlenül a polgári majd a nemesi „Fronde" bukása után, és XIV. Lajos megteremti az abszolút monarchiát, s a király a gyakorlatban is elfoglalja helyét a hűbéri rend csúcsán, tehát többé már nem „primus inter pares" a főurak között, üt a feudalizmus utolsó órája. Gondos historiográfusként Racine tudósít erről klasszicista eszmeiségű, ám barokk légkörű tragédiáiban, s különösen a „Bérénice"-ben, ahol Titus római trónörökös csak addig szeretheti Bérénice-t, amíg trónra nem kerül, amíg tehát az államrezon nem kényszeríti individumának feladására, más szóval: csak addig képviselheti a szabad polgári egyéniséget, amíg nem lesz a feudális áUamrend reprezentánsa. Emberi érzésének, az egyszerűen csak emberinek, vagyis a nem hűbérinek tragédiája jelzi az embertelen feudalizmus megdöntésének forradalmi feladatát ! Itt, ebben a történelmi phTanatban kezdődik meg a francia barokk hanyatlása is. Létezése, társadalmilag hatékony létezése még száz évig sem tartott, hiszen keletkezése a XVI. század nyolcvanas éveire esik; akkor alakul ki olasz és spanyol formai átvételekkel, s természetesen ideológiai rokonság alapján és az ellenreformációt vezénylő tridenti zsinat biztató atmoszférájában, amikor a reneszánsz polgári lendülete megtorpan, főként és végelemzésben a pénztőke és a hűbérbirtok döntetlen birkózása miatt, vagyis amiatt, hogy a kereskedelmi tőke beleragadt a feudális földbirtokba s nem tudott iparivá válni, s e megtorpanás következtében a polgári ész nem tudja sikeresen feldolgozni azt a relativitást, azt az egyetemes viszonylagosságot, amit Amerika fölfedezése és egyéb földrészek megismerése, továbbá Kopernikusz heliocentrikus világképe elébe tárt, mind a földi, mind pedig az égi térségek dimenzióinak, értékrendszerének újragondolására ösztökélvén. Illúziók vesztek el, az igazság hűs bora nélkül maradtak Rabelais vüágszomjas óriásai, dogmák dőltek meg, talpkövek mozdultak ki helyükből, s az ember, aki eddig a teremtés centrumának tudta és vallotta magát a világ központjában lévő Földön, most a Nap körüli pályára állított, elméletileg összezsugorodott földgolyón elbizonytalanodott és ijedten, szilárd értékek után kezdett kutatni.