Ilon Gábor szerk.: Pápai Múzeumi Értesítő 2. (Pápa, 1989)

Süpek Otto: A barokk fogalma

Kézen fekvő volt, hogy elsősorban a hit támaszát kereste s a középkori festészet pólyás istengyermekéből izmos férfi-Krisztussá növekedett Isten keze után nyúlt s megteremtette a Krisztocentrikus világképet, amelynek magyar változatában: Balassi költészetében Krisztus pogányverő hadnagyként jelenik meg, amíg másutt, például, Michelangelo-nál, nagyerejű ifjú emberként válik gyámolítóvá vagy a Jézustársaság értelmévé. Érett, erős férfitámasz, égbetörekvő istenember, nemzeti hős, aki a megrettent reneszánsz embert a kinyílt ég felé irányítja, az Abszolútum biztonsága felé, az „ad maiorem Dei glóriám" barokk jelmondatával. Micsoda káprázatos kifejeződése ez a kontinuitás és a diszkontinuitás, a reneszánsz és a barokk dialektikájának, az egymást átható szociológiai érdekek megjelenésének és működésének, annak a történelmi szimbiózisnak, amit nemigen szoktak észrevenni, mert vagy csak a polgári vagy csak a nemesi jellemzőket érzékelik, vagy pedig úgy kezelik őket, hogy éles konfrontációra kényszerítik karakterisztikumaikat ott is, ahol egymást kölcsönösen áthatják. Tanulságos példa erre a német Wölflin rendszere, amely formális elemzés révén antitetikus fogalompárokkal különíti el egymástól a klasszicista és a barokk esztétikum sajátosságait. Eszerint, amíg a klasszicista látás- és alkotásmód egyszerű és meghatározható egységekből lineárisan teremt lúerarchikus együttest, azaz individumokból könnyen áttekinthető, jól szerkesztett kollektívumot, addig a barokk globálisan, festőién rendezi el a formák egymásmelletiségét s így próbálja organikus, mintegy szmifonikus egységben ábrázolni a mozgó, az eleven tömegeiben tobzódó valóságot, építészetben, festészetben és irodalomban egyaránt. Éppen így a zárt és a nyitott formákban tükröződő, egy központ köré szervezett illetve központ nélküli vüág különbözősége, a nyugalom és derű ületve az erős szenvedély eüentéte,- az életöröm és a mártíromság; a hihető és a hihetetlen; a reáüs és a színpadias; a földi táj és a kozmikus távlat; a racionáüs és az affektív; az egyszerű s a káprázatos, patetikus, himnikus, a biztos tudás és a meglepetés; a tiszta műfaj s a műfajkeverés; az egyértelműség és a polüszémia ütközése, megannyi kifejezése a monarchia paradoxiális működésének, amelyben a polgáriságnak erős központi hatalomra van szüksége, a nemességnek viszont csupán együttműködési készségre, amint ezt Corneüle Cid-jének drámavilága, konfliktus-szervezése igazolja. Döntő kérdés itt ugyanis a király szolgálatának minősége: az alattvalói vagy a hűbéresi szolgálat, mert ettől függ Chiméne és Rodrique szerelmének beteljesülése, tehát a nem feudális individuum megvalósulása. Ezt érzékelteti bámulatos művészi erővel az utolsó sor, a záró versmondat, a küályi összefoglalás és feladat-megjelölés: „Laisse fake le temps, ta vaülance et ton roi: Hadd hasson az idő, virtusod s királyod", azaz a működő, a megoldást hozó idő erőterében, az egyéni érdem királyi jutalmat nyer, hiszen az egyén s a monarchia kölcsönösen feltételezik egymást, kölcsönös érdekük a lázadó bárónak: Chiméne apjának eltávoütása a szerelmi beteljesülés útjából, a szerelem szimbolikájával kifejezett polgári „Én" kiteljesedésének útjából. S a francia fejlődés (ünamikája ezt a királyt sodorja három évtized múlva tragédiába, ez válik Titusszé Racine „Bérénice"-ében! Ámde addig, amíg a feudális főúr általános érvényű cselekedetekben tudja személyiségét teljessé tenni, mint például a „Szigeti veszedelem" Zrínyi Miklósa, addig hősiességének barokk ábrázolása, epikus leírása éppen olyan értékű mint a klasszicista drámai hősök küzdelmeinek megjelenítése; addig angyalok szállnak le az égből lelkéért, miként a normand Rolandéért is jó hatszáz évvel annak előtte, hiszen, végső soron, mindketten az emberi biztonságért harcoltak, az emberi boldogságkeresés korabeü módján, vagyis keresztény módon, a vüágot fenyegető démon eUen. Mert ahogyan Roland gróf szaracén ellenfelei az ördög aüegóriái, úgy lesznek a barokk ember eüenségei is a vüágot uraló ördögi kísértetek, azok, akik nemcsak a protestáns Bornemissza Péter könyvében, hanem Jean Bodin-nek, a híres francia reneszánsz-jogásznak „Demonománia" című művében is a Sátán birodalmává változtatják a mindenséget. Hét milüó négyszáz ötezer küencszáz huszonhatan vannak, s úgy teremtik meg, - a teremtés misztikus számával: a hattal osztódva - ördögi birodalmukat, úgy szállják meg a piramidáüsan szervezett vüágot, hogy a püamis csúcsára, tehát az istenséget jelentő egyesnek a helyébe a test száma, a megvetendő földi valóság száma: a négyes kerül általuk és velük, s tőle jobbra is, balra is, lefelé tartó fogyatkozással, azaz involiitív mozgással a 3. a 2, és az 1 helyezkedik el. Ha ugyanis a 7.405.926-ot elosztjuk 6-tal, akkor 1.234.321-et kapunk, vagyis az 1,2,3,4,3,2,1 egyszerre aszcendens és deszcendens számsort, ami magában foglalja a püamidális elrendezés gondolatát és szándékát. Az ördögi, a démord földi létből, - adott teológiai eszmerendszeren belül - pedig csak Isten országa felé nyflik menekülési lehetőség. Ezt fogalmazza meg örök érvénnyel a szeretet doktorának nevezett Francois de Sales, magyarán: Szalézi Szent Ferenc, a barokk filozófusa, amikor így foglalja össze korának és vüágnézetének lényegét, a megrettent reneszánsz embernek adott tanácsát: „Az univerzum tökéletessége az ember; az ember tökéletessége a szeüem, a szeüem tökéletessége a szeretet, a szeretet tökéletessége a karit ász." így lép túl a reneszánsz ember barokk elvágyódással a gonosz vüágon, az értelmiség ... és tovább, az emberiséget összefogó egyedi és köüektív szeretet harmóniájának igézetében.