Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7/II. Konferencia Sepsiszentgyörgyön, 2005. szeptember (Sepsiszentgyörgy-Veszprém, 2007)

IV. Vallásos népszokások - Balázs Lajos: A gyermekágyas szabadulásának és az újszülött beavatásának csíkszentdomokosi rítusa

Népi vallásosság a Kárpát-medencében 7. „Ha úgy fogom fel a haldokló megkerítését, hogy az olyan szándék (is), amely egyesíteni akarja az életet a halállal, az élők világát a holtakéval, a véges földi életet a lélek időtlen, végtelen életével („időhöz kötött világ,...időtlen világ..."), akkor a válaszom csak igen lehet. Úgy vélem, nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a szentdomokosi megkerítés szokása és rítusa, mind szertartásosságában, mind szellemiségében egyfajta egyetemes világszemlélet, túlvilág-filozófia rezonanciája."

17 És a szabadulás rítusa túlmutat-e a falu határán? Újra Jaffét idézem, akinek tanulmányából az is kicseng, hogy a kör a valamihez való tartozást is jelképezi, annak gondolatát: „a pszihológiai szimbolika nyelvén szólva az ellentétek egyesítését fejezi ki." Eme, csak látszatra egyszerű értelmezésen meditálva jutottam el arra a gondolatra, hogy amikor a menyasszony és csecsemő megkerülik az oltárt, a tisztátalan asszony a csecsemővel megkerüli az útszéli keresztet, minden bizonnyal leány és asszonyi, pogány és keresztény, korábbi és a szülés miatt tisztátalan, ellentétes lényegük egyenlítődik ki, a valamivel való szövetség - az új közösséggel -, a valamihez való tartozás - az új közösséghez, az élet természetes medrébe való - megtisztult asszony - visszatérés szándékának - vágyánaSa - távlatával. Tovább ragozva a kör szimbólumot

18 és a centrumát, vegyük észre, hogy a megkerítés rítusában a haldokló áll a kör központjában, mert neki kell kapcsolódnia a másik, a holtak világához. A szabaduláskor az újszülöttel kerülik a keresztet mint szent szimbólumot, amihez kapcsolódni akarnak. Az első az elvont világhoz, a második a látható világhoz való kapcsolódását szolgálja az embernek. Ebben az értelmezésben Jaffé megállapítása számomra telitalálat, (de a domokosi példa is az Jaffé értelmezéséhez!), ami szerint a mandala elrendezés olyan szent hely kialakítását követi, „mely a központjával kapcsolódik a másik világhoz."

19 Eliade-t idézem: „A vallásos ember csak megszentelt világban képes élni, mert csak az ilyen világnak van része a létben, és ezáltal csak ez létezik valóban."

20 A domokosi ember képes-e más világban élni, kérdeztem korábban is. A Szentdomokoson azonosított és (tanulmányaimban, a monográfiákban) leírt rítusok jelentős része, sajátosan az általam békítő, egyesítő, rehabilitálónak nevezett rítusok egyértelmű válasza, hogy nem. Eliade szavával, a „megszentelt világban" való élés vágya óriási rítusgeneráló erő. Eliade más helyen „vallásos honvágy"-ról is beszél, ami alatt azt érti, hogy a kozmosz, amelyben az ember él „olyan tiszta és szent legyen, amilyen kezdetben volt, amikor a teremtő kezéből kikerült."

21 Én úgy gondolom, hogy a keresztelés-, templomi esküvő utáni oltárkerülés, útszéli kereszt megkerülése, a haldokló megkerítése rítusai által az egyén, család, közösség „vallásos honvágya", a kozmoszba, egy fizikai tér fölötti térbe, szellemi térbe való visszatérés vágya, az oda (is) tartozás vágya elégül ki. Az útszéli kereszt megkerülésében, a transzcendens világ utáni vágy mellett mély emberi természetű vágyat is sejtek érvényesülni. Egy adott fizikai térhez való